Slavoj Žižek: Ha nem változtatjuk meg a rendszert, elvesztünk!

slavoj-zizekillusztráció: Vass Szabolcs

Lars Weisbrod – Neon (Hamburg)

Miért nem lehet többé különbséget tenni jobb és baloldal között? A nyugat felelős a világ bajaiért? Hogyan érthetjük meg, ami Kölnben történt? Találkozás a filozófus Slavoj  Žižekkel, aki megpróbálja a hatalmas káoszt, a jelent megmagyarázni.

A férfi a telefonban nagyon izgatott volt. “Őrült időket élünk, őrült időket élünk” – kiáltott fel újra és újra. De pontosan erről akartunk beszélni vele. Hogyan őrzi meg az ember ebben az őrült, veszélyes világban a tisztánlátását és nem bújik a terrortól, a Pegidától és a következő pénzügyi krízistől tartva a takaró alá. Állandóan visszatérő kérdés köröz a fejünkben: “Sikerülhet?” A választ nem ismerjük. Ezért látogatjuk meg azt az embert, akinek van erre egy válasza. “Hosszú idő óta ez az első tél, hogy nincs hó” – mondja a taxisofőr a ljubljanai repülőtérről a belvárosba vezető úton. A szlovén főváros békésen terül el előttünk, a horizonton a déli Alpok csúcsai uralkodnak. Szlovénia a balkáni útvonalon fekszik, melyen sok menekült érkezik Európába. De nem látni sem menekülteket, sem rendőröket (ami ezekben a napokban szokatlan dolog).

A központban egy új építésű házból kilép egy kövér, szakállas ember, papucsban: a filozófus Slavoj Žižek. Véletlen, hogy hazájában találkozunk vele: állandóan úton van, a New York Egyetemen oktat, előadásokat tart, pódiumbeszélgetéseken vesz részt, német és angol újságokba ír.  Žižek a filozófia popsztárja. A pszichoanalízis őrült, bozontos teoretikusaként vált ismertté, “a kultúraelmélet Elvis Presley-je”. Minél erősebbek a krízisek,  Žižek annál nyilvánvalóbban jelen van. Esszéivel és állásfoglalásával az elmúlt években Európa egyik legfontosabb gondolkodójává vált. Utolsó könyve Az új osztályharc. A menekülés és a terror valódi okai.  De nyilatkozik az Euro-krízisről és a jobboldali populisták világszintű előretöréséről is. A különböző problémáknak  Žižek szerint közös gyökere van: hogy mindeddig elmaradt a forradalom. A jelenlegi káosz annak a következménye, hogy a klasszikus baloldali utópia már nem működik. Vagy, mint egyszer mondta, hogy a világ végét inkább el tudjuk képzelni, mint a kapitalizmus végét.

Szokott néha ön is félni?

Igen, nagyon is aggódom. Van ez a szép kifejezés, a “kognitív térkép”. Ami alatt azt értjük, hogy az embernek van egy általános elképzelése arról, hol állunk politikailag és társadalmilag, milyen cselekvési lehetőségek vannak. Ez a fajta térkép egyre kevésbé van meg. Elvesztettük a tájékozódást a politikai vidéken. És ettől szomorú vagyok. Ez az egyik oka, hogy ezek az őrültek ilyen sikeresek. A zavaros helyzet jól jön az összeesküvéselmélet hívőknek, a vallási fundamentalistáknak és a jobboldali populistáknak.

Az elmúlt években a régi politikai kifejezések, mint “bal” és “jobb” egyre inkább elvesztették jelentésüket. Mégis folyamatosan mint jobbpopulistákról beszélünk Donald Trumpról és Björn Höckéről. Mit ért ezalatt a  kifejezés alatt?

A II. Világháború után a nyugati világban ténylegesen létezett a klasszikus politikai térkép: balközép szocialisták az egyik oldalon, jobbközép keresztény konzervatívok a másikon. Most az inkább semleges, kulturálisan nyitott technokraták és a jobbpopulisták, akik a bevándorlást mereven elutasítják, állnak szemben egymással. Ezek az új jobbpopulisták egy lyukat töltenek be, ami azért keletkezett, mert a baloldal gyengül. A francia Nemzeti Front sok választója korábban kommunista volt. Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője azon kevés politikus közé tartozik Franciaországban, akik még közvetlenül a munkásosztályhoz fordulnak. Le Pen retorikailag és demagógiailag is különösen tehetséges, azt mondja például: “Az ellenségeim nem az arabok, a keményen dolgozó arabokat szívesen látom. Az ellenségeim a gazdag spekulánsok és a kapitalisták, akik a munkásosztályt kizsákmányolják.”

Ugyanakkor egyes, állítólagosan baloldali mozgalmak inkább jobbpopulistának tűnnek. A Linke (Balodali Párt, Németország) elnöke, Sahra Wagenknecht is egy felső határt szorgalmaz a menekültek befogadásában, amiért az AfD (Alternatíva Németországért) is dicséri. Különös szövetségek jönnek létre.

A baloldali Podemos Pártot Spanyolországban is nagyon kritikusan látom. Ők is efelé az üres populizmus felé vették az irányt. A Podemos vezetője mondta nemrég: “Baloldal, jobboldal, ideológiák, ezekre mind nincs szükség, egy tisztes kormányzat kell nekünk, amelyik a népet szolgálja!” Provokatívan mondva: El tudok képzelni egy vérbeli fasisztát, aki a Podemos programjával teljesen egyetért: természetvédelem, az EU leépítése és népi kormányzás, amelyik a szegényekről gondoskodik.

Ami régen a jobb és a bal oldalt megkülönböztette, az az volt, hogy az utóbbi a Föld elnyomottait és azok szabadságharcát feltétel nélkül támogatta. Manapság azonban  nincs Afrikában vagy a Közel-Keleten több szocialista forradalom, amit támogatni lehetne. Helyette a gyilkos fundamentalistáknak, mint az Iszlám Állam vagy a Boko Haram, van sikere.

Ez a nagy dilemma. Vegyük példaként a Boko Haramot. Egy olyan mozgalom akar lenni, ami a társadalmat alapjaiban megváltoztatja. És mi a fő programpontja ezeknek a forradalmároknak? Hogy a nők nem vehetnek részt nyugati típusú iskolázásban. Ez aztán a paradoxon: egy globális politikai mozgalom, melynek legfőbb törekvése, hogy a nők elnyomását fenntartsa. Londonban beszéltem egy Boko Haram szimpatizánssal, aki azt mondta: hát ez a mi antiimperializmusunk!

Úgy védekeznek a nyugat általi kizsákmányolás ellen, hogy a saját országukban elnyomják a nőket?

 Gondoljon csak az Észak-Nigériában élőkre, hogy milyen hatása van a nyugati gazdasági és politikai hatalomnak a régióra? Legelsőként felbomlanak az ősi családi kötelékek és a teljes törzsi társadalom, amiben a nőket elnyomják. Ezeknek az embereknek a neokolonializmus azt jelenti, hogy a hagyományos életformájuk veszélybe kerül. Így lesz a női jogok elleni küzdelemből antiimperialista harc. A nyugat legnagyobb emancipációs vívmányait a harmadik világ sok részén perverz módon az újgyarmatosító, imperialista ideológia részének tartják. Ez a jelen legnagyobb tragédiája: hogy a harmadik világ imperializmus elleni harcra és a mi harcunk a nők egyenjogúságáért és a melegházasság elismerésért egymással szemben állnak.

Mi lehet az ember álláspontja ebben a dilemmában, hogy egyik oldalt se árulja el?

Hadd fogalmazzak így: én egy stratégiailag mérsékelt eurocentrista vagyok. Ezért támadnak olyan sokan balról is, és vádolnak: “Miért tartod oly nagyra a “mi” európai életmódunkat? Ez imperialista hozzáállás!”

Az önkritikus európai reakciót a párizsi támadások után is megfigyelhettük: Az első reflex nem az áldozatok gyászolása volt, hanem az önhiba keresése.

Nem találja ezt rettentő fárasztónak? Ezt az erőteljes felettes ént sok európai liberálisnál, aki csak az önbüntetést ismeri? Ezeknek az embereknek két alapelve van. Az első: ha valami rosszul sikerül akár Európában, akár a fejlődő országokban, az valahogy mindig a mi hibánk. A második: ezek az annyira nagyszerű emberi jogok a nyugaton csak az imperializmusunkat fedik el. Egyenesen divatos lett arról beszélni, Európa hanyatlik és krízisben van. Ugyanakkor az egész világon mindenkinek tetszik az európai projekt. Csak kell valami jónak lenni Európában, ha milliók ide akarnak jönni!

Azt akarja mondani, hogy Európát és a nyugatot nem terheli felelősség a jelenlegi problémák miatt?

Természetesen nem. De kevesebbet kellene az “ideológiai imperializmusról” beszélnünk és többet foglalkozni a globális kapitalizmus hatásaival. És a katonai beavatkozások logikájával. Nem utasítom el alapjaiban a beavatkozást, de az a véleményem, hogy jobban át kellene gondolni stratégiailag ezeket a vállalkozásokat. Miért démonizáljuk az Iszlám Államot, ahelyett, hogy feltennénk magunknak egy egyszerű kérdést:  Hogy lehetséges, hogy ez a mozgalom még egyáltalán létezik? Bizonyos államok, pl. Szaúd-Arábia vagy Törökország titkos támogatása nélkül már rég összeomlott volna. Ezekre az országokra kell nyomást gyakorolnunk, hogy az Iszlám Államot tényleg el lehessen szigetelni. Nem hiszek a baloldali sztenderd érvelésben, miszerint “az ember nem győzheti le terrorral a terrort”. Az én kérdésem sokkal cinikusabb: Egyáltalán, komolyan gondoljuk a terrorizmus elleni harcot?

Amíg mi itt ljubljanai otthonában beszélgetünk, emberek menekülnek Közel-Keletről a balkáni útvonalon Európába. Hogyan éli meg a menekültválságot?

A nagy káosznak már vége. Közben már egész tervszerűen megy. A menekültek vonattal érkeznek és vonattal utaznak tovább Ausztriába, Németországba és Svédországba. Ami a szlovénokat kezdetben egy kissé zavarta, az az, hogy sok hozzánk érkező menekült, aki látta az országunkat, úgy gondolta: “nem, nem akarunk itt maradni, Szlovénia túl szegény.”

Most ön is úgy hangzik, mint egy jobbpopulista.

Igen, tudom, és aztán rögtön kérik is mindig a Pegida tagsági igazolványomat. Természetesen biztos vagyok benne, hogy a legtöbb menekült kényszerűségből érkezik hozzánk. A menekültek úti céljuk  és útvonaluk szabad megválasztásának jogára hivatkoznak, ez egy olyan szabadság, ami az európaiaknak magától értetődő. A menekültek azonban a mozgásszabadsághoz tartozónak tekintik azt is, hogy kiválasszák azt a nyugati országot, ahová menni akarnak, és hogy azután ez az állam segélyezze is őket. Ez őrület. Ez így nem működhet. Európának képessé kell tenni magát a menekültáradat kontrollálására.

De miért annyira elgondolhatatlan, hogy a menekültek szabadon mozogjanak Európában? Az utazási szabadság nem lehet csak a gazdag nyugatiak privilégiuma.

A nagy probléma az, hogy a menekülteknek van egy álma, ami végül megvalósíthatatlannak bizonyul: kapitalista szabadságot és szociális államot akarnak. De a kapitalizmus másik oldala az, hogy az ember egész brutálisan magára van hagyva. De a menekültek ezt sem akarják, panaszkodnak: hol vannak a jobb lakások? Ha az ember egy ilyen paradox álmot követ, mindig rossz lesz a vége. Sok menekült ezért csalódott, esetleg erőszakossá válik, nem integrálódik. És ezen a ponton mindig megvádolnak, hogy rasszista vagyok, és ki kell jelentenünk, hogy létezik toleráns együttélés európaiak és az új jövevények között. Ami engem sok baloldaliban bosszant, hogy nem akarják látni ezt a problémát. Egyrészt radikális feminizmusról prédikálnak, az ember csak egy pillanattal hosszabban néz egy nőre és máris vizuális erőszakkal vádolják. Ebben hiperérzékenyek. Másrészt túl toleránsak idegen kultúrákkal, melyek egyáltalán nem veszik figyelembe a nők jogait. Határokat kell húzni.

Ezeket a vitákat újult erővel folytatjuk Németországban, amióta szilveszterkor a kölni pályaudvaron fiatal, főleg észak-afrikai származású férfiak nőket molesztáltak és raboltak ki. Ami most mindenkit foglalkoztat, az az, mennyire van összefüggésben ez az esemény a bevándorlók kulturális adottságaival? És általánosíthatunk-e?

A média szívesen számol be a jó, képzett, szíriai menekültről, aki még a szemetet is összeszedi maga után. Velük állítják szembe a “barbár” menekültet, aki egy alacsony társadalmi rétegből származik, aki lop, aki szexuálisan bántalmazza a nőket és nyilvánosan ürít. Ezt rasszista propagandának is be lehet állítani, de össze kellene szedni a bátorságot és meglátni a valóság szikráját: a gyengékkel szembeni kegyetlenség hagyományosan az alacsony társadalmi réteg ismertetőjele, Európában is. Egy stratégia a hatalmon lévők elleni lázadásra, mindig is az volt a lényege, hogy a középosztály biztonságérzetét brutalitással megzavarják. És én megpróbáltam azt, ami Kölnben és más német városokban történt, ezen a módon megmagyarázni: az alsó néposztály obszcén karneválja. Mint várható, a politikailag korrekt balliberálisok megpróbálják az esetet eltussolni. Mint ahogy Rotherhamben.

Az angliai Rotherhamben javarészt pakisztáni férfiak évekig követtek el szexuális visszaéléseket fiatal nők és lányok ellen. A bűncselekményt azért nem göngyölítették fel, mert a hatóságok féltek, hogy rasszizmussal vádolják meg őket.

Ami Kölnben történt, az nem fiatal, szexuálisan kiéhezett férfiak igényeinek felszínre törése volt, azt diszkrét keretek között is kielégíthették volna. Ez mindenekelőtt egy nyilvános figyelemfelhívás volt, amivel a frusztrált és irigy kivülrekedtek a társadalomban szorongást és megalázottságérzést akartak kelteni. Szembesíteni akarták a privilegizált nyugati puhányokat saját, fájdalmasként megélt tehetetlenségükkel. Természetesen egy ilyen karnevál önmagában nem egyenjogúsító vagy felszabadító. Minden naiv próbálkozás a bevándorlók felvilágosítására ezért is példa a lélegzetelállító butaságra. Az ember el akarja nekik magyarázni, miért más nálunk a szexuális erkölcs és hogy a nők, akik nyilvános térben miniszoknyában közlekednek és mosolyognak, ezzel nem szexre szólítanak fel. De a kölni tettesek ezt jól tudják, és pontosan ezért teszik azt, amit. Bántani akarnak minket. A feladatunk ezért nem az, hogy elmagyarázzuk nekik, amit már úgyis tudnak, hanem az irigységüket és agressziójukat kezelni.

Segít ebben az az elkötelezettség, amit sok német a menekültszállásokon segítőként való közreműködésben mutat?

Ez természetesen önmagában remek, de nem elég. Igen, sokan aktívak és segítenek. De a társadalom többsége nem tesz semmit. És az ember csak addig vesz részt benne, amíg a dolog nem fáj.

De egy kis segítség még mindig jobb a semennyinél. És az is fontos, hogy megismerjük az embereket, akik jönnek hozzánk.

A döntő pont mégis az, hogy a problémát ne ezen a szinten ragadjuk meg, ne a megértés és a jótékonyság szintjén. Ez azt jelenti, hogy az ember, amikor végre találkozik a menekülttel, rögtön meglátja, hogy ő  is egy jó ember. De mi van, ha az ember megismeri őket, és gonosznak, kapzsinak és brutálisnak bizonyulnak? Nem azért mert mások, hanem azért, mert ezek a tulajdonságok emberiek. Ami az integrációt illeti, Peter Sloterdijk oldalán állok, aki azt mondja: meg kell tanulnunk a távolságtartás kultúráját ápolni. Nem az a nagy álmom, hogy egy nagy házban éljek koreaiakkal, afrikaiakkal, arabokkal és zsidókkal és kicseréljem a lakótársakkal a történetemet.

Akkor hogy néz ki az ön számára ideális? Minden etnikai csoport a saját negyedében él?

Nem. Egy nagy házban élünk, ahol egymást nagyon barátságosan ignoráljuk. És talán megtörténik egy csoda, és az ember végül összebarátkozik valakivel. De ez csak nyomás nélkül megy, hogy meg kell ismernem a másik kultúráját és énekeit. Ez a kihívás: hogyan alapozza meg az ember a távolság nem rasszista formáját? És hosszútávon nem az a megoldás, hogy a szegény emberek a világ minden tájáról Európába jönnek! Tudom, ez mindig bombasztikusan és utópisztikusan hangzik, de úgy vélem, az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy megváltoztatjuk a nemzetközi gazdasági rendszert, hogy senkinek ne kelljen Európába jönnie.

Egy valószínűtlen utópia.

Rendben, ha ez egy utópia, akkor mindannyian elvesztünk.

Žižek idővel egyre dühösebben beszél, egyre nehezebb őt félbeszakítani és kérdéseket feltenni. Vadul gesztikulál, az érvelésben egyik pontról a másikra ugrik, az afrikai diktátoroktól a posztapokaliptikus hollywoodi víziókon át az amerikai baloldal politikai korrektségéig, ami őt annyira bosszantja. Hangja mély és rekedt, erős akcentussal beszél. Rendszeresen furcsa hangok törnek ki belőle, arr és grrrr. Ha az ember becsukja a szemét, azt hiheti, egy kalóz áll előtte egy Disney filmből. Nem gonosz kalóz, hanem egy nagyon aggodalmas. Žižek újra és újra hangsúlyozza, hogy végső soron pesszimista.

Nem látja túl sötéten a világot?

Sokan kérdezik tőlem: Miért is kéne valami ennyire alapvető dolgot megváltoztatni? A szociális állam maradványai, amiben élünk, nem a legjobb társadalom, ami pillanatnyilag lehetséges? De kevés okot látok az optimizmusra. Ha az aktuális fejleményeket nem állítjuk meg, egyre több olyan jelenség lép fel, mint a menekültválság vagy az Euro-probléma. Csak egy példa: Ha  nem állítjuk meg a klímaváltozást, előbb-utóbb Dél-Irak, Katar és az Arab Emirátusok népeinek túl melege lesz. Mi történik akkor? Hova mennek ezek az emberek? Itt már egyértelműen elért egy határhoz a kapitalizmus. Nemzetek feletti megoldásokra van szükség. Életbevágó, hogy egy közös mechanizmust találjunk, ami felülről irányítja a globális gazdaságot.

Mivel az emberek már nem hisznek az intézményeknek, megpróbálják a dolgokat a saját kezükbe venni. Sokan próbálják meg életmódjukat megváltoztatni, fenntarthatóbban élni. Ez segít?

Nem, a problémáink annyira hatalmasak, hogy a helyi kezdeményezések, amik azt szorgalmazzák, hogy az emberek takarékosabban bánjanak a vízzel, nem segítenek. Persze kedves dolog, én is szelektíven gyűjtöm a szemetet. Ez az egyéni fogyasztás-visszaszorítás nekem mindig nagyon gyanús, mert eltereli a figyelmet a nagyobb, igazi problémákról. Hogy igazából a nagy konszernek működési módját kellene megváltoztatni. De ez a kapitalizmus nagyszerű stratégiája, ami a felettes ént aktiválja: mindenkit személyesen felelőssé tesz. Ahelyett, hogy a társadalmat mint egészet kritizálnánk, megkérdezik az egyént: és TE mit teszel? TE eleget tettél? Hirtelen vádlottá válik az ember. És akkor a rendszer a fogyasztástól való tartózkodással még egy egyszerű kiutat is kínál: vásárolj biohúst, és úgy érezheted magad, hogy teljesítetted az anyatermészettel szembeni kötelességedet. Ez egy nagyon érdekes jelenség, hogy a gazdasági folyamatok egyrészt egyre kevesebb alternatívát kínálnak és kötelező érvényűnek tűnnek fel, másrészt úgy tesznek, mintha mi, egyének szabadok lennénk és felelősségteljes döntéseket tudnánk hozni.

Ezzel is eltávolodunk a valódi problémáktól?

Folyamatosan azt mondjuk magunknak: Igen, bűnösök, bűnösök, bűnösök vagyunk. Talán tényleg valóban azok vagyunk, de akkor valamit tenni kéne, és ez alatt nagy gazdasági változtatásokat értek! Ez sokkal többet segítene az emberiségnek, mint az hogy rossz lelkiismeretünk miatt egyre több menekültet fogadunk be. De a baloldal sajnos megelégszik a politikai korrektséggel és a moralizálással. A balliberálisok narcisztikus énjüket az örökkévalóságig elemezni akarják: mondtam ÉN valami rosszat? A gazdasági kérdéseken már nem gondolkodik senki. Ez az igazi tragédia.

Megjelent: 2016. november 9.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Gazdaság, Közigazgatás, Kultúra, Politika, Tudomány

Címkék:, , , ,