Kulturális élet Moszkvában: Párhuzamos valóságok

russia-cultureillusztráció: Vass Szabolcs

Noah Sneider – 1843 (London)

Egy júliusi este egy befejezetlen moszkvai toronyház tetején találtam magamat, három baritonszaxofonost hallgatva, akik a nyári égboltnak adtak szerenádot. Bent, az építési területen egy csapat fiatal orosz művész időszakos kiállítást rendezett “Külszín: Építés alatt” címmel. Egy rozoga talicska és egy betonkeverő osztozott a helyiségen az absztrakt szobrokkal és konceptuális videókkal. A sikkes látogatók borospohárral a kezükben tipegtek a gerendák között.

Oroszország belpolitikája egyre elnyomóbb, és a világ színpadán is egyre ellenségesebben lép fel. A múlt hónapban éppen a legrégebbi emberi jogi szervezetet, a Memorialt kiáltották ki “külföldi ügynököknek” – és ez csak a legutóbbi mozzanata a független szervezetek elleni, régóta tartó hadjáratnak. A szíriai helyzet miatt egyre növekvő feszültség közepette az orosz állami televízió folyamatosan az Amerika elleni lehetséges háborúról beszél. A konzervatív erők a kulturális intézményeket sem kímélik. Ebben a hónapban, a magukat “Oroszország közszolgáinak” nevező aktivisták elbarikádozták a fiatalkorúakról és családjaikról meztelen képeket készítő amerikai fotós, Jock Sturges kiállítását, és vizelettel locsolták le a képeket. “A mi kultúránk maradjon orosz” – kiabálta állítólag egyikük. “Nincs szükségünk európai kultúrára.”

A közvéleménykutatások szerint az orosz társadalom fásult és elfordult a politikától. Vlagyimir Putyin 80%-os népszerűségi indexet élvezhet. A legutóbbi parlamenti választásokon pártja, az Egységes Oroszország a mandátumok több, mint 75%-át nyerte el, rekord alacsony szavazói részvétel mellett.

Az ellenállás hiányát könnyű lenne a közöny jeleként értelmezni. De tévednénk.

A nyomasztó hangulat ellenére létezik egy másik – egy kreatív, művelt, a világra nyitott Moszkva is. Akármit kiabálnak az “Oroszország közszolgái”, nem kétséges, hogy Moszkva európai nagyváros, ahol az ember néha választani kénytelen – ahogy tettem én a múlt héten – az orosz-amerikai koreográfus George Balanchine Ékszerek című művének előadása a Bolsoj szníházban és a minimalista amerikai zeneszerző Steve Reich Hat zongora című, fiatal orosz zenészek általi interpretációja között, aminek helyszínéül egy átalakított gyár szolgált (végül a Balanchine-ra esett a választásom, és fantasztikus volt). A két Moszkva – a körbebástyázott erődítmény és a kozmopolita főváros – közötti disszonancia néha egészen döbbenetes. Az idelátogatók szürke elmaradottságra számítanak, ehelyett élénk sétálóutcákat, ingyenes wifit és ugyanolyan hipsztereket találnak, mint Brooklyn vagy a londoni Hackney utcáin.

A fenti kettősség szokatlan logika szerint működik. A 2011-12-es Bolotnaja téri tüntetések után, melyek során moszkvaiak tízezrei vonultak az utcára, nincs többé lehetőség a politikai részvételre. Az ellenzékiek letartóztatásával és zaklatásával a Kreml világossá tette mindenki számára, hogy aki szembeszáll a rezsimmel, az pórul jár. Volt, akit a Krím elcsatolását követő patrióta láz végül áttérített a kormányoldalra. Mások elhagyták az országot (még a hivatalos statisztikákból is látszik, hogy 2012 után erősen megemelkedett a kivándorlók száma). De még sokkal többen vannak azok, akik egyszerűen elfordultak a politikától, és, ahogy az oroszok félig viccelődve mondják, “belső emigrációba” vonultak.

Ebben a környezetben az emberek inkább privátban, nem pedig nyilvánosan adnak hangot véleményüknek; inkább a kultúra, mint a politika útján. “Az energiánkat nem az ellenállásra fordítjuk, hanem saját magunkra, a projektjeinkre, a személyes fejlődésünkre” – magyarázza Maria Rudenko, a “Külszín” kiállítás egyik kurátora. Különösen a képzőművészet területén, a független, művészek által menedzselt kiállítóhelyek és események, mint pl. amilyen a “Külszín” is, virágoznak. A meghívókat a barátok a Facebookon küldözgetik egymásnak, megkerülve a nyilvánosságot. Az intézményes beszűkülésre adott válaszként ez a gyakorlat a szovjet éra nonkomformista művészeiére emlékeztet, akik a kiállításaikat magánlakásokban és egyéb privát helyeken rendezték meg, tudva, hogy a hivatalos múzeumokban erre esély sem lenne (bár megjegyzendő, hogy a mostani cenzúra nem hasonlítható az akkorihoz).

Sok értelmiségi a saját maga által teremtett, különálló világban talál menedéket: felolvasásokra jár, leckéket vesz, műélvez. Ezeket a világokat nem mutatják a különböző társadalmi mérések. Túl jelentéktelenek ahhoz, hogy megbillenthessék Oroszország gazdasági mutatóit, vagy hogy hatással legyenek a politikájára. De példaként szolgálnak arra, hogyan lehet másképp létezni. “Külön világot teremtünk, egy esztétikai, konceptuális világot” – mondja Alice Kern, a “Külszín” kiállítás egy másik kurátora. “Ez egy túlélési stratégia: az önazonosságunk megőrzésének egy módja.”

Megjelent: 2016. október 19.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Európa

Címkék:, , ,