A sértődékeny hópehely-generáció a munkahelyen

serodekenyillusztráció: Vass Szabolcs

Toby Young – The Spectator (London)

A cégeknek fel kell készülniük a mindenen megsértődő fiatal alkalmazottakra.

A múlt héten felkértek, hogy tartsak egy előadást a hópehely-generációról. Az alkalom a GTI Solutions nevű fejvadász cég által szervezett munkareggeli volt, az elgondolás pedig az, hogy afféle városi antropológus szemszögből meséljek erről az új emberfajtáról a cég ügyfeleit képező vállalatok képviselőinek, akik egyre azon törik a fejüket, hogy hogyan toborozzák, illetve munkába lépés után hogyan tartsák meg őket. Minderről eszembe jutott egy újfajta tanácsadói szolgáltatás, amit nyújthatnék.

Számomra úgy tűnik, hogy a legnagyobb kihívást a mostani friss diplomások alkalmazásában az jelenti, hogy nem kommunikálnak valami jól a többi generáció tagjaival a munkahelyen. Az “én, én én!” – generációt az fémjelzi, hogy ottragadtak a kamaszkor és a felnőttkor közötti senkiföldjén. A “senkiföldje” kifejezést használtam, de valószínűleg a “biztonságos hely” jobban leírja, miről van szó, nyilvánvaló ugyanis, hogy előszeretettel időznek ott. Miért nem hajlandóak megtenni az utolsó lépést a felnőttkorba? Részben azért, mert mióta az eszüket tudják, a közösségi médiában élnek, ahol hozzászoktak ahhoz, hogy kizárólag a kortársaikkal kommunikálnak. Márpedig úgy nehéz felnőni, hogy az embernek fogalma sincs, hogyan kell a felnőttekhez beszélni.

Akárhogy is van, ez az elmélete Mark Bauerleinnek, a The Dumbest Generation: How the Digital Age Stupefies Young Americans and Jeopardises Our Future (Or, Don’t Trust Anyone Under 30) (A legostobább generáció: Hogyan hülyíti el a digitális kor az amerikai fiatalokat és teszi kockára a jövőnket – Avagy, 30 év alattiban ne bízz!) c. könyv szerzőjének.

“A történelem során eddig még soha nem fordult elő, hogy az emberek ennyire a kortársaik uralma alatt nőjenek fel és érjék el a 23 éves kort.” – nyilatkozta a Time magazinnak. “Az intellektuális fejlődéshez szükség van az idősebb emberekhez, a régebbi dolgokhoz való viszonyításra. A 17 évesek soha nem fognak felnőni, ha kizárólag 17 évesek társaságában időznek.”

Mindez elég logikusnak hangzik, és egyben azt is jelenti, hogy amikor ezek a “gyermeki felnőttek” munkába állnak,  eléggé nehezükre esik majd megértetni magukat a többiekkel. Sőt, valójában ők sem fogják érteni, mi az, amit az idősebbek meg akarnak velük értetni. Az egész olyan lesz, mint egy ENSZ-gyűlés szinkrontolmácsok nélkül. A hópelyhek eszperantóul fognak beszélni.

Hogyan tudnék ezen segíteni? Nos, a helyzet emlékeztet azokra az időkre, amikor a a Vanity Fair szerkesztőségében dolgoztam, a Madison Avenue-i Condé Nast épületben, a 90-es évek közepén. Középkorú amerikaiak által körbevett fiatal Fleet Street-i ifjoncként gyakran éreztem úgy, hogy a kollégáimmal elbeszélünk egymás mellett. Ez különösen akkor volt igaz, amikor meg próbáltam őket nevettetni.

Egy példa: munkába lépésem első napján éppen a liftben várakoztam, amivel a 11. emeletre szándékoztam feljutni, amikor a mellettem álló csinos divatszerkesztő a Vogue-ból megpróbálta megállítani az éppen záródó liftajtót érkező barátnője számára. Az ajtók összecsukódtak, a keze majdnem beszorult. Odafordultam hozzá és azt mondtam: “Ez egy divatérzékeny liftajtó. Aki nem Prada-t vagy Gucci-t visel, annak levágja a karját.” Erre ő zavartan nézett rám. “De hát Prada-t viselek.” – mondta.

Pár hasonlóan kudarcos, barátságos flörtölésnek szánt megjegyzésem után aztán egy nap valaki otthagyta az asztalomon “A Condé Nast szexuális zaklatásra vonatkozó irányelvei és eljárási szabályai” egy másolatát. “A Condé Nastnál régóta irányelv, hogy a diszkrimináció és a zaklatás minden formájától mentes, professzionális munkakörnyezetet teremtünk minden alkalmazott számára.” – szólt a szöveg. Az ezután következő részt valaki filctollal aláhúzta: “Egy szórakoztatónak szánt vicc egy másik ember számára sértő lehet.”

Hogy mennyire igazak ezek a szavak, arra akkor jöttem rá, amikor felbéreltem egy sztriptíztáncosnőt, hogy egy férfi kollégámnak közvetítse köszöntőmet születésnapja alkalmából, ami történetesen a “Vidd be a lányodat a munkahelyedre” napra esett. A kulturális félreértés tankönyvi példája volt. Mindenesetre az a lényeg, hogy a Condé Nast épületben szerzett tapasztalataim a 90-es évekből, amikor azért küszködtem, hogy megértessem magam a közvetlenül fölöttem lévő generációval, hasonlóak lehetnek ahhoz, amit a hópelyhek élnek át a munkahelyen, azzal a különbséggel, hogy nekik nem csak az X-generációval, hanem az 1940 és 60 között született baby-boomerekkel is meg kell küzdeniük.

A helyzetet tovább bonyolítja a tény, hogy míg én általában megsértettem a többieket, addig a hópehely-generáció tagjai azok, akik megsértődnek. Nem ők aggódnának amiatt, hogy valamivel megbántják a korombelieket, inkább a hozzám hasonló középkorúak aggódhatnak azon, nehogy megbántsák őket. A mi generációnk beszorult a helytelenítő idősebb generáció és a helytelenítő fiatalabb generáció közé. Ami, ha jobban belegondolunk, kicsit hasonlít a szülői szerepre.

Az ötletem tehát a következő: Sok pénzért tanácsot adok vállalatoknak, hogy hogyan kezeljék a kommunikációs zavart, ami nyilvánvalóan beáll, amint ezek a Pán Péterek munkába állnak. Érdekel valakit a dolog?

Megjelent: 2016. december 3.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Üzleti, Kultúra, Vezetés

Címkék:,