Hogyan maradhatott Fidel Castro öt évtizeden keresztül hatalmon?

cubaillusztráció: Vass Szabolcs

Kathy Gilsinan – The Atlantic (Boston)

Fidel Castro súlyos betegségre hivatkozva már több, mint egy évtizede átadta a hatalmat öccsének, Raúl Castrónak. 2008-ban vonult vissza véglegesen. Az akkori amerikai elnök, George W. Bush reményét fejezte ki, hogy az átmenet demokratikusan megy végbe, és megfogadta, hogy “az Egyesült Államok segíteni fog Kubának megvalósítani a szabadság áldásait”.

A kubaiak még nem valósították meg a szabadság áldásait, bár Raul Castro elkezdte megnyitni Kuba gazdaságát, amit a 2014-ben kezdődő, Egyesült Államokhoz való közeledés is felgyorsított. Abban az évben Obama elnök az Eisenhower-adminisztráció óta először amerikai nagykövetet nevezett ki a szigetországba, illetve jelentősen fellazította Amerika öt évtizedes kereskedelmi embargóját az ország ellen. De a kubaiak még mindig nem választhatták meg szabadon a vezetőiket; ahogyan azt a Human Rights Watch emberi jogi szervezet is megjegyezte: “A Fidel idejében kifejlesztett, hatalmi visszaélésen alapuló taktikák – a megfigyelések, bántalmazások, kiszámíthatatlan őrizetbe vételek, a hivatalos személyek visszaélései – máig használatosak.” Obama visszafogottan nyilatkozott Fidel halálával kapcsolatban, mondván, majd a történelem mond ítéletet az öröksége felett, a Kongresszus kubai-amerikai tagjai viszont nem fogták vissza magukat. “Meghalt a zsarnok” – fogalmazott Ileana Ros-Lehtinen floridai republikánus képviselő. “Castro örökösei nem bújhatnak örökké a felszínes változások mögé, amik csak meghosszabbítják a kubai nép szenvedéseit.” Yoani Sanchez kubai blogger a Twitter-bejegyzése szerint Castro hagyatéka egy “romokban lévő ország, egy nemzet, amiben a fiatalok nem akarnak élni”.

A Castro halálának bejelentését követő reggelen Peter Kornbluh-val beszélgettem, a Back Channel to Cuba: The Hidden History of Negotiations Between Washington and Havana (Rejtett csatornák Kubába: A Washington és Havana közötti tárgyalások eltitkolt története) c. könyv társszerzőjével. A könyv a két ország közötti konfliktusok és a kapcsolat normalizálásának hosszú folyamatának krónikája. Kornbluh az USA-Kuba kapcsolatok történelmének szaktekintélye, többször volt alkalma beszélni Castróval; önmagára pedig mint a normalizált viszony szószólójaként tekint, ami abból a meggyőződéséből fakad, hogy a több évtizedes ellenségeskedés, ami csak nemrég kezdett enyhülni, sem az Egyesült Államok, sem a szabadság áldásaira még mindig várakozó kubaiak érdekeit nem szolgálja. (Ahogy azt Jeffrey Goldberg is megjegyezte, Fidel “lubickolt a fél évszázados konfrontációjában Amerikával, és úgy hiszem, tisztában volt vele, hogy Kuba nehezebben állna ellen a jenki kapitalista hoteltulajdonosok és a Floridából érkező tengerjáró turistahajók inváziójának, mint a Disznó-öbölbeli invázió szerencsétlen partraszállóinak”). Alább olvasható a beszélgetésünk átirata, a jobb olvashatóság kedvéért szerkesztve.

Kathy Gilsinan: Egy alapvető kérdéssel kezdenék: Ön szerint hogyan tudott Fidel ilyen sokáig hatalmon maradni?

Peter Kornbluh: Fidel Castro volt a világ egyik legtovább hatalmon lévő vezetője. Talán csak Erzsébet királynő előzi meg, bár kettejüket nem helyénvaló összehasonlítani – Castro természetesen nem egy királyság uralkodója volt, hanem egy forradalom vezére. A kivételes karizmájának, a nacionalizmusának, és az autoritanizmusának kombinációja tartotta hatalmon. Fidelnek nagyon jól jött, hogy Kuba szigetország, illetve hogy megtehette azt, hogy potenciális ellenfeleit egyszerűen hagyta elmenni vagy elmenekülni. Az évek során többször jelentkezett emigrációs krízis. Fidel ilyenkor egy fajta menekülési szelepet nyitott meg emberek tízezrei számára – ez természetesen nagyon veszélyes volt, gondoljunk az 1994-es “tutajos krízisre” – és sokan egyszerűen elhagyták az országot. Persze a kubaiak nagy többsége maradt, és némelyikük elképesztő hasznot húzott a forradalomból. Mások kevésbé.

Gilsinan: Kik húztak hasznot a forradalomból?

Kornbluh: A vidéken élők közül sokan, akiknek nem volt hozzáférésük az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz, az ivóvízhez, a lakhatáshoz. Nem szabad elfelejteni, hogy Kuba relatíve jól fejlett Karib-tengeri szigetnek számított a forradalom előtt, de nagyon nagy társadalmi várakozások és hatalmas egyenlőtlenségek jellemezték. Csak hogy egy példát mondjak: Kuba minden más országnál több Cadillacet importált, a felsőbb népréteg, illetve az ott vakációzó, vagy élő amerikai elit számára. A forradalom után híressé vált Fidel kijelentése, miszerint “Nem Cadillacekre van szükségünk, hanem traktorokra.” Betiltotta az amerikai autók importját, és a pénzt, amit az állam amúgy ilyen típusú importra költött volna, mezőgazdasági eszközökbe illetve a vidék felfejlesztésébe fektette – otthonokat teremtett, iskolákat, kórházakat építtetett. Az oktatásban olyan esélyt teremtett sok kubai, különösen a vidéken élők számára, ami másképpen egyszerűen nem adatott volna meg nekik.

Gilsinan: Kubát gyakran globális hatalomként tartják számon. Hogy érte el a forradalmat követően egyre elszegényedő kis szigetország vezetője, hogy országa a méretéhez képest ilyen aránytalan befolyásra tegyen szert? Mennyire volt ez köszönhető azon képességének, hogy folyamatosan “be tudott inteni” az Egyesült Államoknak?

Kornbluh: Úgy gondolom, ez Fidel Castro legjelentősebb öröksége: Kubát egy közepes méretű Karib-tengeri szigetből egy, a globális nagypályán játszó játékossá tette, ami a méretét és földrajzi elhelyezkedését tekintve teljes aránytévesztés. Kétségtelen, hogy Fidel elképzeléseinek és szocialista elveinek hatása a kubai társadalomra még évekig, ha nem évtizedekig vita tárgya lesz. Annyi azonban bizonyos, hogy sokat tett azért, hogy Kubára, mint országra a globális arénában, sokan független, büszke, segítőkész országként tekintenek, amely valahogy mindig a történelem jó oldalán állt  – támogatva például a dél-afrikai anti-apartheid mozgalmat; vagy a brutális és hataloméhes Somoza-dinasztia ellen felkelő Sandinistákat Nicaraguában; létrehozta az Orvosok Határok nélkül egyfajta kubai verzióját, akik orvosok tízezreit küldték szerte a világba, hogy ingyenesen lássák el azokat a közösségeket, akik nem fértek orvosi ellátáshoz. Ezek nagyban növelték Kuba presztízsét és befolyását.

Mindez vitathatatlan, és látható lesz majd a világ vezetőinek gyászüzeneteiből és a temetésen részt vevő vezetők számából is. Kuba ma büszke ország, amit tisztelet övez egész Latin-Amerikában és a Harmadik Világban. Látunk majd idézeteket például Nelson Mandelától, aki azt mondta, el sem tudja mondani, mennyit köszönhet a mozgalma Kubának. Az Egyesült Államok az anti-apartheid mozgalom másik oldalán találta magát. A Fehér Ház és az Ovális Iroda falain belül Henry Kissinger mitugrásznak nevezte Fidel Castrót, elítélte a 70-es évek közepén Afrikában zajló eseményekben játszott szerepéért, és konkrét intézkedési tervet készített Kuba lerohanására. De a világ színpadán Fidel Castro egy óriás volt. Egy Dávid Amerika Góliátja ellen.

Gilsinan: Azért nem minden esetben állt a megfelelő oldalon, nem? A hidegháborúban például egészen biztosan nem, és Afrika más országait – például Angolát – illetően sem.

Kornbluh: Afrikában és Angolában gyarmatosítás-ellenes szerepet játszott, de a CIA a másik oldalon állt, ahogy Kissinger is. Ha körültekintően vizsgáljuk ennek az időszaknak a  történelmét, akkor látszik, hogy az Eisenhower-adminisztráció szinte odalökte Kubát a szovjetek karjaiba. Nem viselték túl jól az amerikaellenes retorikáját. Azelőtt soha nem láttak olyan latin-amerikai vezetőt, aki olyasmit merészelt volna Amerika képébe vágni, mint hogy “Miért kellene Kubának olyan szabályok szerint játszania, amelyek szerint ti megmondjátok nekünk, hogy mit csináljunk, ti meg azt csináltok, amit akartok? Független ország vagyunk, a forradalom értelmében függetlenül cselekedhetünk: erre ment ki az egész forradalom.” És ebbe folyamatosan dörgölte bele az Egyesült Államok orrát. Minden alkalommal, amikor egy amerikai elnök azt mondta neki: tárgyaljunk a jobb kapcsolat érdekében, ezt és ezt akarjuk – például, hogy szálljon ki Afrikából, vagy szakítson a Szovjetunióval – Fidel azt válaszolta: “Én sem szólok bele a külpolitikádba, úgyhogy te se mondd meg nekem, hogy mit és hogyan csináljak.”

Gilsinan: Véleménye szerint melyik lett volna a megfelelő pillanat arra, hogy ne “lökjük Kubát a szovjetek karjaiba”? Azt akarja mondani, hogy ez nem volt elkerülhetetlen?

Kornbluh: Ha figyelmesen vizsgáljuk az Eisenhower-érát illetve a Kennedy-adminisztráció első hónapjait, akkor azt látjuk, hogy a CIA körülbelül 1959 közepén kezdte tervezni Castro megbuktatását, miután utóbbi hosszabb időre az Államokba látogatott. Ittléte alatt a CIA titokban találkozott vele, és megpróbálták beszervezni, hogy szűrje ki a kommunistákat a kormányból. Nem igaz, hogy a CIA és az USA vezetői a kezdetektől Fidel-ellenesek voltak: a CIA a kezdetekben a latin-amerikai demokratikus törekvéseknek egyfajta szellemi vezéralakjáraként tekintett rá. Batista, akit megbuktatott, egy igazi tuskó volt. Együtt dolgoztam Fidellel és a környezetével a Disznó-öböli események 40 éves évfordulóján, 2001-ben. A CIA Disznó-öböl hadműveletének parancsnokhelyettese, Robert Reynolds, eljött Kubába, és elintéztem, hogy ő mondja az első beszédet a konferencián. Leült Fidellel szembe, és azt mondta neki: “Tudod, amikor a a gerillákkal harcoltál Batista megbuktatásáért, én a CIA karibi munkacsoportjánál dolgoztam, és figyeltünk téged. Mindannyiunk szemében egy romantikus hős voltál. Ránézett Fidelre, és azt mondta neki: “Mindannyian Fidelisták voltunk. Egészen addig, amíg a forradalom után le nem lövetted azokat az embereket.”

Gilsinan: Ez volt a fordulópont?

Kornbluh: Több fordulópont is volt. A kivégzések nem igazán jelentettek fordulópontot, viszont egyfajta propagandaeszközt adtak Eisenhower kezébe. Fidel hihetetlenül dühös volt emiatt, mert arról semmi nem jelent meg a sajtóban, hogy Batista hogyan mészárolt le ártatlan kubaiakat évtizedeken keresztül, az Egyesült Államok határtalan támogatását élvezve. Aztán jön Fidel, és győzedelmeskedik a forradalom, sok vér és áldozat árán, amit Batista az Egyesült Államoktól kapott, amerikai vadászgépekről ledobott, amerikai bombái okoztak. A forradalom után az amerikaiaknak hirtelen fontosak lettek az emberi jogok, pedig azelőtt soha nem érdekelték őket.

A fordulópontot a mezőgazdasági reform jelentette, mely során államosították az addig amerikai nagyvállalatok kezében lévő földeket; illetve Fidel dühös szónoklatai, amiknek az USA vezetői valahogy képtelenek voltak mögé látni. Illetve az eltúlzott reakció az első kubai szovjet misszióra, pedig  a két ország között akkor még semmilyen katonai kapcsolat nem volt. Fidel csak az első Disznóöböl-béli támadás után jelentette ki, hogy Kuba szocialista állam, mert ezen a ponton világossá vált számára, hogy az Egyesült Államok meg fogja támadni. Az első próbatámadások – amit a CIA rendelt el a kubai légierő megsemmisítése céljából – áldozatainak temetésén jelentette ki, hogy Kuba belép a szocialista blokkba, ami alapvetően egy Szovjetunióhoz intézett segítségkérés volt, hogy vegye Kubát az oltalma alá. De a valódi támadás még aznap este megtörtént. Addig nem volt katonai kapcsolat a Szovjetunió és Kuba között. Utána viszont, a támadás miatt, Fidel természetesen inkább hajlott arra, hogy elfogadja a szovjetek ajánlatát egy újabb támadás megelőzésére.

Gilsinan: Mi változott azóta, amióta Fidel visszavonult?

Kornbluh: Sok minden. Súlyos bélbetegsége miatt ágynak esett, kétszer operálták meg kontár módon, szeptikus sokkot kapott – mindkétszer majdnem belehalt. Az öccse szinte fennakadások nélkül vette át a hatalmat, ami nagyon tisztán mutatja, hogy Kubában nem egy ember kezében összpontosult a hatalom, hanem nagyon is intézményesítve volt a kommunista pártrendszer által. Azok, akik abban reménykednek, hogy Fidel halálával zűrzavar jön vagy politikai változás lesz Kubában, csalódni fognak.

Ennek ellenére sok minden más lett. Már csak ezért sem gondolom, hogy zűrzavaros időszak következik, bár azt sokan, főleg az Egyesült Államokban, mintha kifejezetten kívánatosnak tartanák. Raúl Castro tisztában van vele, hogy az, amit ő “fenntartható szocializmus”-nak nevez, csak akkor működik, ha forrásokat tudnak termelni, amit aztán újraoszthatnak, márpedig az állam erre nem képes. Létrehozta a magánszektort, ami mostanra már a kubai munkaerő 27%-át foglalkoztatja, leginkább, de nem kizárólagosan, a turizmus területén. Ez egyre növekszik, de a növekedés nagyon lassú, mondhatni túl lassú a régóta várakozó kubai nép számára, akik sokat remélnek az Egyesült Államokkal való kapcsolat normalizálásától is. De a fenti társadalmi és gazdasági változások folytán a kubai társadalom mindenképpen a fejlődés útján van. Ennek valamikor meglesznek kulturális és politikai következményei is. Ám a dolgok ismét változóban vannak. Jelenleg normálisnak mondható az USA és Kuba viszonya, az Egyesült Államok elnöke járt Kubában, – megtiszteltetésemre magam is vele tartottam a Fehér Ház sajtósaként – és a vizitet kivételesen jó dinamika jellemezte. Erre a jó dinamikára az újonnan megválasztott elnök személye azóta sötét árnyékot vetett.

Fidel halála drámai módon csinál napirendi pontot Kubából. A hagyatéka fölött vívott harc megköveteli Trumptól, hogy valamilyen álláspontra helyezkedjen. A kubai amerikai közösség, a keményvonalas kubai amerikai Kongresszus-tagok nyilván azt követelik tőle, hogy fordítson hátat az Obama által képviselt iránynak és büntesse a kubaiakat ezért vagy azért. Tehát sötét felhő vetül Raul Castro és Barack Obama kivételes kezdeményezésére, ami majdnem a második évfordulóját ünnepli. Mindenki arra kiváncsi, hogy Donald Trump vajon üzletemberként látja-e majd a Kubával való normális kereskedelmi és gazdasági viszony pozitív oldalát? Vagy politikusként viselkedik, és tartja magát a kampányszónoklataihoz, miszerint “visszafordítja” Obama rendeleteit, amennyiben Kuba “nem teljesíti a követeléseinket”?

Természetesen Fidel Castro egész élete és uralma arról szólt, hogy Kuba nem engedett az USA követeléseinek.

Gilsnian: Trump előállt konkrét követelésekkel?

Kornbluh: Csak a miami-i kubai-amerikai szavazatok elnyerése feletti igyekezetében mondott olyanokat, hogy követelni fogja a vallásszabadságot, a politikai szabadságot, stb. Hogy történt-e bármilyen titkos egyeztetés az Egyesült Államok és Kuba között, azt nem tudom. Az Obama-kormány megnyitotta ezt a kivételes csatornát Kubához, mint azt a könyvünk címe is sugallja, és a csatorna még mindig nyitva áll. Feltételezem, hogy még mindig közvetítenek rajta üzeneteket a most felálló adminisztrációval kapcsolatban. De Castro halála újra napirendre hoz egy ügyet, amiről máskülönben nem nagyon esett volna szó, lehetővé téve ezzel egy csendes, “ismerjük meg egymást” periódust Trump felesketése után. Így viszont hangos, zajos, figyelem által övezett, álláspontfoglalásra kényszerítő ügy lett belőle, ami az elkövetkező napokban, a gyászszertartással is fokozódni fog, ami igazán sajnálatos.

Annak ellenére, hogy Castro a szónoklataiban szembehelyezkedett a szörnyű jenki imperialistákkal, pontosan tisztában volt azzal, hogy a kubai forradalom biztonsága és érvényessége csak az Egyesült Államokkal való normális, egymást tiszteletben tartó kapcsolat útján őrizhető meg. És Kennedy óta minden elnököt felkeresett, csendben, titokban, nagy ritkán nyilvánosan, hogy közölje: “Ha tisztelettel bánsz velünk, akkor készen állunk elbeszélgetni arról, hogy mik a ti érdekeitek.” Az iratok mind ezt bizonyítják: megvannak az üzenetek, amiket Kennedynek, Lyndon Johnsonnak, Richard Nixonnak és Ronald Reagan-nek küldött. Ezekből a levelekből az rajzolódik ki, hogy kifejezetten törekedett az Egyesült Államokkal való kapcsolat javítására, nem a forradalom vívmányainak feláldozása árán, de elismerve, hogy lehetséges az egymás mellett élés. Remélnünk kell, hogy a kubaiaknak sikerül megerősíteniük ezt az üzenetet, és hogy ez kedvező fülekre talál a bejövő adminisztrációnál is.

Gilsinan: Ön mennyire reménykedik ebben?

Kornbluh: Nem tudok annyita reményteljes lenni, mint szeretnék. Obama mindent megtett azért, hogy a normalizáció folyamatát visszafordíthatatlanná tegye – megnyitotta az utazást kapuit, érdekeltté tette a légitársaságokat, a hotelláncokat, érdekeltté tette pár kulcsfontosságú republikánus állam mezőgazdaságát a jobb kereskedelmi kapcsolatok fenntartásában. Tehát igyekszik Trump számára sokkal nehezebbé tenni a dolgot, mint hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatná, vagy visszafordíthatná mindezt. Ha visszatekintünk az USA és a Kuba közötti viszony történelmére, azt látjuk, hogy a konfliktust általában a retorika okozta, illetve az amerikaiak sértődékenysége – márpedig a mostani megválasztott elnök valószínűleg a legsértődékenyebb a valaha volt elnökök közül. Ráadásul imádja fitogtatni az erejét. Aggódom, mert Kuba védekező, illetve “nem hagyjuk magunkat” attitűdje hamar a viszony elmérgesedéséhez vezethet. Aggódom emiatt, ugyanakkor reménykedem, hogy nem következik be.

Megjelent: 2016. november 26.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Politika, Vezetés

Címkék:, , ,