Zadie Smith író: “A bevándorlók gyermekei egy lehetetlen identitást élnek meg”

Richard Kämmerlings – Die Welt (Berlin)

Zadie Smith a Fehér fogak című regénnyel lett híres. Most, csupán 41 évesen, megkapta a Die Welt irodalmi díját. Londonban beszélgettünk vele kocka muzulmánokról, érdekes hindukról és Elena Ferrantéről.

Zadie Smith willesdeni házában, London észak-nyugati részében fogad minket. Munkáiból, például a világszerte bestselleré vált Fehér fogakból (2000) és a legutolsó, nagyvárosi regényéből a London NW-ből (2014) tudjuk,hogy ez a környék valaha egy szegény munkás- és bevándorlónegyed volt. A dzsentrifikáció régóta nagy ütemben zajlik, sok ház előtt ingatlanhirdetés áll, trendi kávézók és sushibárok mindenhol, közelükben egy muzulmán általános iskola. Itt él Zadie Smith férjével, az észak-ír költővel, Nick Lairddal és két kisgyermekükkel. Készültségben állnak: a család végérvényes New Yorkba költözése, ahol Smith irodalom professzori állást tölt be, a küszöbön van. Új regényét (Swing Time) éppen befejezte, a napokban jelenik meg, németül csak 2017. őszén. Csütörtökön veszi át Berlinben az ez évi Welt Irodalmi Díjat.

Zadie Smith apró dolgozószobájába invitál bennünket a beszélgetésre, lent a gyerekek a gondozó fején ugrálnak. Smith válaszai precízek és villámgyorsan váltogat a bájos viccelődés és a keserű komolyság között.

Welt am Sonntag: Úgy tűnik számomra, mintha első regénye, a Fehér fogak a mai napig egyre aktuálisabb lenne. A migrációról és sikeres és zátonyra futott integrációról számol be benne.

Zadie Smith: A téma akkor és most is a képtelen identitás. Felnőtté válásom idején sok fiatal ember találta magát ilyen állapotban. Sokan például britnek tartják magukat, és aztán arra kell rájönniük, hogy Nagy-Britannia háborúban áll azzal az országgal, ahonnét származnak. Ez egy lehetetlen identitás.

Welt am Sonntag: Mi következik ebből?

Smith: Egy példa az orlandói merénylő. Lehetetlen identitása volt: egy ellentmondás az önképe és a valóság között, amire erőszakkal reagált. Ez nem jelent mentséget, sok emberben vannak belső ellentmondások és nem ölnek meg senkit. Mindig fiatal férfiak azok, akik ezeket az ellentmondásokat nehezebben viselik. A nők rugalmasabbak. Amit az elbeszélés tehet, hogy ezeket a képtelen identitásokat kevésbé képtelennek tünteti fel: ma kevesebb fiatal férfi akasztja fel magát meleg volta miatt mint 1946-ban – mert ma már ez nem egy lehetetlen dolog. Az elbeszélés teret tud teremteni.

Welt am Sonntag: Miért tudják ezt a nők jobban kezelni?

Smith: Mert a mi életünkben sokkal több a kompromisszum. Ezért vannak szinte csak férfi filozófusok, ők megtehették, hogy teljesen az ideák világában éljenek. Egy kisbabával ez nehéz. És a nők szociálisan is sokkal jobban be vannak ágyazódva. A 18 és 23 év közötti fiatal férfiak talán a társadalom legkevésbé kötődő része, minden nélkül tudnak élni: szülők, gyerekek, barátok nélkül.

Welt am Sonntag: Ma másképp írná meg a Fehér fogakat?

Smith: Na igen, a könyv ma már iskolai tananyag, a börtönökben is olvassák. Olyan, mint egy biztonsági szelep fiatal, dühös férfiak számára, elviselhetőbbé teszi az életet. Szóval másképp? Nem. És még valami ehhez: 9/11 után egy történelmi emlékezetvesztés történt. Azelőtt a muszlim gyerekek sztereotípiája Nagy-Britanniában az unalmas stréber fiúgyerek volt, aki jó matekból aztán Oxbridge-be megy és kémikus lesz belőle. Ennyi. A hindu fiatalok érdekesek voltak, a szikhek veszélyesek, valakit talán meg is verhetnek. Nem szabadna egy egész valóságot elfelejteni egy trauma miatt.

Welt am Sonntag: Hogyan látja a menekültkérdést Európában?

Smith: Megértem az egyre terjedő nosztalgiát. De facto azonban a gyarmati vállalkozások azt aratják le, amit vetettek. Az angol gazdagság a gyarmatokról ered, az egész ország tele van pénzzel, amihez vér tapad. Csak az én szigetem, Jamaika 17. vagy 18. századi történelme, sírnivaló. Több mint 250 évig kínzókamra volt. A jelen ennek a következménye. Abszurdnak találom a kérdést, hogy a multikulturalizmus egy lehetőség-e több közül. Nincs választási lehetőség. Egyszerűen és olcsón körbe tudjuk utazni a világot, határok és falak nélkül, még ha Trump szívesen is látna falakat. Azzal vádolják a multikulti pártolóit, hogy illúziókhoz ragaszkodnak. Az én nézőpontomból a másik oldal csapja be magát. Nincs visszaút, a kérdés csak az, melyik úton haladunk előre. Nem egy misztérium, miért szállnak be az emberek ezekbe a csónakokba. Nézze meg a nyersanyagszektort. Beszéljen egyszer az acélmilliárdos Lakshmi Mittallal arról, hogy mit művel Nyugat-Afrikával. Azon csodálkozni, hogy az emberek Európába áramlanak onnan! A saját felelősségünk.

Welt am Sonntag: Ön az írók azon ritka fajtájához tartozik, akik minden könyvben megújulnak. A Fehér fogak egy tragikomikus könyv volt. Ettől a műfajtól elbúcsúzott.

Smith: A Fehér fogakkal valamit bizonyítani akartam: hogy alany vagyok, és nem tárgy, aminek itt Nagy-Britanniában a fekete nőket legtöbbször tekintik. Humorosnak számítani a lehető legnagyobb dicsőség Angliában. Mint Németországban okosnak lenni, igaz? Ezt mi itt nem értékeljük annyira.

Welt am Sonntag: De Németországban is vannak humoros írók.

Smith: Barátom, Daniel Kehlmann például nagyon vicces. De ő éppen ettől a bizonyos német komolyságtól akarta magát távolítani. Én meg pontosan a “britségemet” akartam a komikummal bizonyítani. De ez egyben be is határolja, hogy az ember mit tehet egy szereplővel, és ez kimerített. A rendszeres stílusváltás a tanácstalanságomon miatt is van.

Welt am Sonntag: Ezekben a napokban jelenik meg új regénye, a Swing Time. Két barátnőről szól. A gyermekkori részek önéletrajziak?

Smith: Ha igazi önéletrajzot írnék, az is ugyanígy fikció lenne. Amikor a testvéreimmel beszélgetek, és praktikus módon sok van belőlük, gyerekkorunk kulcsmomentumaira mind másképp emlékszünk. Az emlékekre vonatkozó hiányzó egyetértés a saját családon belül abszolút sokkoló. De vissza a kérdésre: igen, régebben én is táncoltam, mint az elbeszélő, de a story inkább: mi lehetett volna, ha. Azaz egy önéletrajz valakitől, aki lehettem volna.

Welt am Sonntag: Korábbi interjúkban beszélt Karl Ove Knausgård és Elena Ferrante iránti csodálatáról. El tudta ezt nyomni a Swing Time-ban?

Smith: Ha az ember alaposabban megnézi, a mostani időszak könyveinek szinte mindegyikére hatással voltak. A jó írók egyfajta szabadságot adnak egymásnak, olyasmit, amit Knausgård mond: Szinte semmit nem csináltam, és az elég. Ez nagyon felszabadító. Ferrante egy másik történet: ő a személyes, házi tapasztalatokat komolyan veszi. Maga a regény a kezdetben nőies stílusú, különösen Nagy-Britanniában. Ferrante tekintettel van a női elbeszélői hagyományra, mindent beleértve, ami ahhoz tartozik: a cliffhanger (drámai pillanatban félbehagyott filmsorozat epizód), a szappanopera, a dráma, a telenovella. Az összes eszköz, hogy a nők olvassák.

Welt am Sonntag: De a két barátnő története is Ferrante tetralógiájára emlékeztet.

Smith: Az első Ferrante kötetet négy évvel ezelőtt olvastam és elkezdtem a másodikat is, de arra gondoltam, istenem, abba kell hagynom, mert túlságosan befolyásolni fog. De ez inkább egy indirekt dolog. Meg valami olyat akartam írni, amivel mindenki azonosulni tud. Egy regényben meg kell tudni ezt ugrani, ne legyen nehéz a másik bőrébe bújni. Ehhez persze az embernek nyitottnak kell lennie.

Welt am Sonntag: A Swing Time-ban van egy fontos vezérmotívum, egy madár a nyugat-afrikai mitológiából, a Sankofa, ami analóg Walter Benjamin híres, a múltba pillantó és a jövő felé haladó történelmi angyalával.

Smith: Walter Benjaminnal nőttem fel, azaz ezzel a nyugati filozófiai hagyománnyal. Ugyanakkor tudatában voltam, hogy létezik egy fajta tudatlanság az afrikai gondolkodással szemben. Csak Nyugat-Afrikában értettem meg, mit jelent a szóbeli hagyomány. Káros dolog elhitetni az emberekkel, hogy nincs történelmük. Így saját történelmüket fáradságos módon saját maguknak kell összerakni. És még valamit megtanultam: nem csak egy író vagyok, hanem egy griot is, egy afrikai mesemondó. Ott jó páran vannak, és én is egy vagyok közülük, csak egy távoli helyen. Ez az én hagyományom, ahogy mondjuk egy fiatal német szerző Schlegeltől származtatja magát.

Welt am Sonntag: Hogyan adja tovább gyerekeinek ezt az örökséget?

Smith: A hagyományok egyrészt fontosak, ugyanakkor nem tartoznak az emberhez, nem lehet kötelezővé tenni őket. Mit mondhatok én a gyerekeimnek, akikre a világ fehérként tekint? Csak a világkultúra egy ideáját tudom átadni nekik, amin mindannyian osztozunk. Nézze csak meg a családunk történetét: először teljesen fekete, aztán barna és aztán fehér, aztán talán megint barna vagy fekete. Ki tudja, hová tartanak a gyerekeim. Én csak meg tudok mutatni párat a gyökereik közül, a többi az ő dolguk.

Welt am Sonntag: Ez azt jelenti, hogy az ember a hagyományokat teljesen szabadon választhatja, saját maga kitalálhatja?

Smith: A genetika nem végzet, ez túl abszurd lenne. Az ember visszamegy néhány generációt és már nem tudja, mi befolyásolta a saját történetét. A hagyománynak a szeretethez is köze van: ha az ember szeret valamit, például egy fehér szereti a jazzt, azt a saját örökségévé teszi. Én nem mondom senkinek: semmi közöd Miles Davishez, mert Svédországban születtél. Hiszek abban, hogy a szeretet összeköti az embereket. A szeretet az önmeghatározás legjobb eszköze. Nem tartom tiszteletlenségnek más kultúrák szimbólumait magunkévá tenni.

Welt am Sonntag: Van néha olyan érzése , hogy a regényírás nem időszerű?

Smith: Igen, nagyon. Nem a gyerekeim generációjának írok, hanem elsősorban a sajátomnak, akik a hatvanas és hetvenes években születtek és együtt nőttek fel ezzel a dologgal. Mi el szeretnénk olvasni egy pár regényt, mielőtt a sírba kerülünk.

Welt am Sonntag: Át fogják venni más elbeszélőformák a regény szerepét?

Smith: Igen, a televíziónak hihetetlen mesélő ereje van. De nem ad semmit, ami az olvasás résztvevői természetét illeti. Az olyan sorozatokat, mint a Mad Men vagy a Drót regényes élménynek mondanám, de a befogadó alapvető passzivitása fennáll. Ez végül is nem olyan rossz, az opera is átkozottul passzív. Ha a regényre mint műfajra nincs többé igény, akkor meghal úgyis. Én nem fogok sírni miatta. Szerettem a regény korszakának gyermeke lenni, szeretek írni, de az ember nem kényszerítheti a következő generációkat semmilyen műfajra vagy médiumra. És a regények humanizáló hatását sem becsülném túl, biztos a nácik is olvastak regényeket.

Welt am Sonntag: Gondolt már arra, hogy műfajt vált?

Smith: Ó, mint minden New-York-i szerző, én is írok tévésorozatokat és forgatókönyveket. Nem mintha ezeket is le is forgatnák, de mindannyian írunk ilyeneket. Néha elfantáziálunk a férjemmel, hogy öt évre L.A-be költözünk és show runnerként egy tévésorozatot csinálunk. Amíg írni lehet, boldog lennék. Egy egész életen át regényeket írni, mint egy Roth vagy Bellow, erre nem képes – vagy nem akar – mindenki. Roth egyszer elmondta nekem, hogy amikor egy regényt befejezett, másnap már el is kezdte az újat. Ez nem szabadság, ez egy kényszer. Én azt hiszem, nem ilyen vagyok.

Megjelent: 2016. november 9.

Eredeti cikk



Kategóriák:Európa, Kultúra

Címkék:, , ,