Létezik-e elitista irodalom?

elitista-irodalomillusztráció: máshol.net

Cristián Vázquez – Letras Libres (Mexikóváros)

Sok szerzőt ér vád, miszerint egy szűk körnek írnak “elitista irodalmat”. Pedig elitista irodalom nem létezik.

1

A buenos airesi Diario Popular nevű újság múlt vasárnapi kiadásában volt egy interjú Mario Lozano fodrásszal, aki 30 éve vág hajat, gitározik és énekel vendégeinek a Sarandí utcában, pár méterre a Nemzeti Kongresszustól. A cikk alján egy szövegboxban ez állt: “A felejthetetlen találkozó Borges-szel”. Alatta pedig ez volt olvasható: Lozano a Columbus színház egyik tanárától vett énekórákat. Egy nap, amikor éppen arra várt az ajtó előtt, hogy beengedjék, meglátta Jorge Luis Borgest, aki épp egy autóból kászálódott ki az asszisztensével együtt. Egyszerre jutottak be az épületbe és együtt szálltak be a liftbe. A fodrász félénken megszólította a híres írót:

“Mester, kezet foghatok önnel? Nagy tisztelője vagyok, bár bevallom, nem tartozom az olvasói közé.”

“Még nem tanultam meg önnek írni” – válaszolta Borges, azzal a jellemző hanghordozásával.”

2

Egyes írókkal kapcsolatban gyakran felmerül az “elitista irodalom” kifejezés, ami elvileg azt jelenti, hogy az illető művei nehezen olvashatók, csak néhány ember számára írja őket. Ami meglepő számomra, hogy sokszor nem a valóban nehéz olvasmánynak számító művek szerzőiről van szó, mint például Joyce, Proust, Musil, Perec vagy Borges, hanem olyanokról, akiket jómagam soha nem sorolnék ebbe a kategóriába: például Michel Houellebecq.

Igaz, hogy Houellebecq műveinek témája, stílusa valóban nehézséget jelenthet azok számára, akik soha nem olvasnak irodalmat. Ezért aztán egy pár oldal után felhagynak az olvasásával. Az irodalomkedvelők másrészről éppen azokat a műveket keresik, amik ilyen apró tematikus vagy stilisztikai kihívásokkal állítják szembe őket, mint Houllebecq művei. Utóbbiak kisebbségben vannak. Mi, irodalomkedvelők lennénk tehát az elit, akiknek az “elitista irodalom” szól?

3

Szükséges először is pontosan meghatározni, hogy mit értünk elit alatt. A spanyol királyi akadémia meghatározása szerint: “Kiválasztott vagy vezető kisebbség.” Innen erednek a hozzá társított negatív konnotációk is, hiszen a kiválasztott, vezető pozícióban lévő kisebbség érdekei ellentétesek a többség – az alsóbb néprétegek, vagyis a nép – érdekeivel. Még egyszer felteszem hát magamnak a kérdést: az irodalmat olvasók az elithez tartoznának? Csúnyán hangzik, de úgy gondolom, hogy – legalábbis az elit fenti definíciója szerint – igen. Egy kiválasztott kisebbség vagyunk (azok, akiknek megadatott, hogy olvashatunk, szemben emberek millióival, akik annyira rossz körülmények közé születtek, hogy nem engedhetik meg maguknak az olvasás luxusát) és vezetők is (hiszen, mint csoport, mi döntjük el, hogy mi jó és mi nem jó).

Ugyanakkor egy nagyon fontos dologban mégis mások vagyunk: az olvasó emberek nem helyezkednek szembe a többség, ebben az esetben a nem olvasók érdekeivel. Épp ellenkezőleg, általában inkább terjeszteni szeretnénk az olvasás örömét. Szeretnénk, ha nem olvasó barátaink olvasnának, hogy beszélhessünk velük könyvekről, hogy ők is átéljék a csodát, amit mi átélünk. És ez nem csak a barátainkkal van így. Talán naivak vagyunk, de az az érzésünk, hogy jobb hely lenne a világ, ha mindenki olvasna.

Ezzel nem mindenki van így. Vannak, akik kifejezetten élvezik, hogy az elitbe tartoznak. Vannak, akik erkölcsileg feljebbvalónak érzik magukat amiatt, hogy tudnak helyesen írni. A helyesírásnak természetesen semmi köze az erkölcshöz, annál több a kiváltságokhoz és a társadalmi különbségekhez. Hasonló a helyzet az olvasással is. Érdemes felidézni César Aira szavait, miszerint nem szabad szemrehányást tenni azoknak, akik nem olvasnak, vagy nem akarnak irodalmat olvasni. “Ez ugyanolyan, mintha azért tennénk valakinek szemrehányást, mert nem szeret víz alatt vadászni” – mondja.

4

Bob Dylan irodalmi Nobel-díja bizonyos értelemben egy újabb fejezete ennek a vitának. Sokan panaszkodnak, hogy abszurdum egy énekesnek ítélni az irodalmi díjat, és ironikusan kilátásba helyezik, hogy a következő Grammy-díjat majd egy író kapja meg. Mások elismerik, hogy Dylan lírája költészet, és azt mondják, a Svéd Akadémia döntésével kiszélesíti az irodalom határait, mert nem egy olyan szerzőt tüntet ki, akiről az emberiség nagy része soha nem hallott, hanem egy népszerű személyt, aki, ebből a szempontból nézve, közelebb hozta az embereket az irodalomhoz.

Viszonylag gyakran fordul elő, hogy emberek magas irodalmi értéket tulajdonítanak olyan dalszövegeknek, amik számomra távolról sem ütik meg a mércét. Ilyenkor mindig arra gondolok: ha olvasna, akkor tudná, hogy ez a mondat nem is olyan jó, kiragadva a környezetéből pedig pláne nem.

Képzeljük el, hogy valaki úgy gondolja, hogy bizonyos dalszövegek egyes sorai nagy irodalmi értékkel bírnak, de aztán egyszer csak Bob Dylant hallgatva rádöbben, hogy az ő dalai sokkal jobbak, mint azok, amiket előtte jónak gondolt. És hogy Bob Dylan hatására elkezd verseket olvasni, majd fikciót, és rálép az útra, ami, több vagy kevesebb idő alatt, elvezeti odáig, hogy olyan regényeket olvasson, mint például Houellebecqé. Nem arról van szó, hogy a történet végére elitista irodalmat olvas: hanem irodalmat, száraz irodalmat – amit azelőtt nem olvasott.

Nem létezik olyan, hogy elitista irodalom, mert akár tetszik, akár nem, az irodalom önmagában elitista. A komplexitásnak nyilván vannak fokozatai: senki nem tagadja, hogy az Ulysses nehezebb olvasmány, mint a Száz év magány. De kijelenteni, hogy az irodalomnak létezik egy elitista része, olyan, mint ha azt mondanánk, hogy a matematikának, az orvostudománynak és a csillagászatnak is van elitista része. Joyce-ot azért kritizálni, mert nehezen olvasható, ugyanolyan, mintha Einsteint kritizálnánk, mert a relativitáselmélet nehezen érthető. Mindenki a lehetőségei és a vágyai által megengedett mértékben képes élvezni ezeket a műveket. De a szerzőknek nem tehetünk szemrehányást.

5

“Majd’ meghaltam” – írta le Mario Lozano a Borges szavai hallatán átélt döbbenetét. “Lehet, hogy még nem tanultam meg írni önnek.” Ez a válasz bizonyos értelemben összegzi a nem-olvasók vágyálmait: egy nap a számukra elérhetetlen nagy írók, az úgynevezett “elitisták” megtanulnak nekik is írni. Hát ezért olyan sikeres Borges, García Márquez, és sok más “kanonizált” szerző. A valóság azonban épp ennek az ellenkezője: nekünk kell megtanulnunk olvasni őket. Persze, csak akkor, ha szeretnénk. Azzal sincs semmi gond, ha valaki nem akarja. Ellentétben azzal, amit gondolni szeretünk, a világ valószínűleg nem lenne sokkal jobb hely attól, hogy az emberek irodalmat olvasnak.

Viszont, ha olvasol, a te világod sokkal jobb lesz annál, mintha nem olvasnál. Efelől semmi kétségem nincs.

Megjelent: 2016. október 18.

Eredeti cikk



Kategóriák:Kultúra

Címkék:, , ,

%d blogger ezt kedveli: