Sport és szexizmus – két elválaszthatatlan fogalom?

Fanny Marlier – Les Inrockuptibles (Párizs)

A hétköznapi szexista megjegyzésektől a szexuális erőszakig, érintve a nőiesség mibenlétét és a fejkendőviselet kérdését is, Béatrice Barbusse a nők szerepét tanulmányozza a sportban. A társadalomtudományt keverve a saját, “terepen szerzett” tapasztalataival, egy olyan miliőt fest le, ahol a macsizmus és a szexizmus az úr. Interjú.

“Menj vissza a konyhába!”, “Terhes vagy?”,  vagy “Maradnának a fazéknál, mindenkinek jobb lenne!”… a fenti, kőkemény szexizmusról tanúskodó kifejezések mind a sportpályákon hangzottak el. Béatrice Barbusse számára nem ismeretlenek. Régebben versenyszerűen kézilabdázott, 2008 és 2012 között pedig Ivry város profi kézilabdaklubjának elnöke volt. Ő volt az egyetlen nő, aki hasonló posztot töltött be Franciaországban, minden csapatsportot figyelembe véve. Jelenleg a francia kézilabdaszövetségben a nemzeti “nőiesítési” terv (melynek célja, hogy a nők emberi jogaira különleges és erőteljesebb figyelmet szenteljenek) megbízottja, iletve a Paris-Est Créteil Egyetem oktatója. Elsősorban mint szociológus írta meg a Du sexisme dans le sport (A szexizmusról a sportban) című könyvét. A könyvben személyes tapasztalatai keverednek a tudományos elemzéssel, hogy kiderítse, a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés mennyire tekinthető beágyazottnak a sport világában, ahol a még midig a sztereotípiák uralkodnak.

Hogyan jött az ötlet, hogy 2008-tól, amikor először kinevezték a sportklub elnökének, lejegyezze az élményeit?

Béatrice Barbusse: Mindenekelőtt a módszeresség vezérelt. Az elején azért kezdtem jegyzetelni, hogy ne feledkezzem meg egyetlen elnöki felelősségemről sem, hiszen kutatásaim elsősorban a franciaországi sportképzés területéhez kapcsolódnak. Ebben az összefüggésben nem egészen ismert, hogy mi a klubelnöki poszt funkciója. Jegyzeteltem a “terepen” is, azzal a céllal, hogy egy nap még jól fognak jönni ezek a feljegyzések a kutatásaimhoz. Elnökké választásom másnapján például az egyik edző így szólt hozzám: “Nőként kétszer olyan keményen kell majd dolgoznod.” Azt válaszoltam neki, hogy sajnos tudatában vagyok ennek, de a többi egyszerű matematika: ha valaki kétszer olyan keményen dolgozik, akkor a végén jobb lesz, mint a másik. Valójában ezeknek az apróságoknak az újbóli felidézése döbbentett rá sok mindenre.

A napi írás lehetővé tette számomra, hogy egy lépés távolságból szemléljem a dolgokat: egyfajta levezető csatornaként szolgált. A mandátumom vége felé fogalmazódott meg bennem, hogy tennem is kell valamit. Kedvelem az amerikai tudományos-ismeretterjesztő könyvek stílusát, amikben a tudományos munkát személyes anekdotákkal teszik színesebbé, ebből inspirálódtam.

A sport világa szexistább környezet a többinél?

Történelmét tekintve ez egy teljesítményorientált férfi tevékenység, a “férfivá válást” segíti. Az ókortól a XIX. századig a férfiaknak békeidőben is edzeniük kellett magukat a háborúra, és ehhez olyan értékeket párosítottak, mint bátorság, elszántság, megátalkodottság, keménység… Még a felvilágosodás gondolkodói is úgy vélték, a nőknek nem kell kultiválniuk ezeket az erényeket, hiszen az ő feladatuk elsősorban az, hogy kívánatosak, anyáskodók, engedelmesek, kedvesek, méltóságteljesek és szépek legyenek. Tehát a sportos erényeknek épp az ellenkezői. Mindezen okok miatt, a sport világa eredetileg egy maszkulin világ, és ennek még ma is érzékelhetőek a nyomai.

Egy másik témát is érint, amiről a média kevesebbet beszél: azt, hogy sokszor férfiak is szenvednek ebben a világban.

Raphaël Poulain Quand j’étais Superman (Amikor Superman voltam) c. könyve mély nyomot hagyott bennem. Elmeséli, hogy fiatalon a Stade Français profi rögbijátékosa lett, rengeteg pénzt keresett. Bulizni járt, mindent megvett magának, amit megkívánt, remekül érezte magát, de egyre gyakrabban sérült le. 26 évesen úgy döntött, abbahagyja, ami egy sportolónál nagyon fiatal kornak számít. Az élete 180 fokos fordulatot vett: segélyeken élt, nem maradt semmije, a barátainál húzta meg magát. Depresszióba zuhant, öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor a könyv megjelent, megosztottam a hírét a közösségi hálókon. Raphaël megkeresett, mesélni akart. Elmesélte, hogy a gyengeség legkisebb jelét sem adhatta, ha fájt valamije, nem szólhatott. Ő nagyon szenvedett ebben a még mindig túlságosan maszkulin világban, ahol a nőiesnek vélt értékeket szigorúan tilos kimutatni.

Azt mondja, önt is megviselték, lelki és fizikai értelemben is, a mindennapi szexista megnyilvánulások.

Pszichológiai szempontból könnyebb helyzetben voltam, mert a tudományos szemszög segített megtartani a szükséges érzelmi távolságot. Ez nagyon értékes ellenszer. De a testem feladta. Még ma is küszködöm egészségügyi problémákkal, amik ebből az időszakból eredtek. Krónikus emésztési zavaraim vannak, amit a stressz váltott ki. Ez a betegség a franciák 20%-át érinti. 15 kilót fogytam, a gyomrom mindig görcsben volt, amikor bementem a klubba. Úgy gondolom, túl sokáig tűrtem a szexista megjegyzéseket, előbb kellett volna elkezdenem beszélni róla. Mindenesetre az egészségi állapotom sokat romlott két év alatt.

Melyek voltak a legemlékezetesebb esetek?

Sok van, de a legelső a vonaton történt. 2012-ben, egy vasárnap reggel, meccs után hazafelé tartottunk vonattal. Ültem a helyemen és olvastam, amikor az egyik férfi, aki takarítóként dolgozott a klubnak, szembeült velem, és elkezdett közösülést mímelni. “Most megvagy, gyere, még, még” – ordibálta hangosan. A jelenet a személyzet többi tagja, illetve az összes játékos jelenlétében zajlott le. Kétszer kellett rászólnom, hogy hagyja abba, fel kellett emelnem a hangomat. Nyilvános helyen voltunk, de senki nem avatkozott közbe, és rajtam kívül senkit nem döbbentett meg az eset. Nyilván ez az egészben a legfájdalmasabb. Rögtön azt mondod magadnak, hogy veled van a baj, és megpróbálod elképzelni, mi lenne, ha egy nő csinálná ugyanezt egy férfi klubelnökkel, de persze ezt még elképzelni sem lehet.

Egy másik eset: Tavaly januárban a francia kézilabdaszövetség igazgatótanácsi gyűlésén azt mondtam: “Uraim, szükségünk van a támogatásukra a nemzeti “nőiesítési” terv megvalósításában.” Ekkor felállt valaki és azt mondta: “Hölgyem, én vagyok az első számú támogatója” – mire az egész terem röhögésben tört ki. Ez a jelenet nagyon fájdalmas emlék. A legnehezebb dolog az ilyen helyzetekben az, hogy a végén magunkat hibáztatjuk, mert mi egyedül látjuk, amit a többiek nem. És ez szörnyű, inkább annak kellene rosszul éreznie magát, aki ilyeneket mond.

Az emberek meg kell, hogy értsék, hogy bizonyos dolgokat már nem tehetnek meg. Erre ezt mondják: “Nem igaz, hogy már semmit nem lehet mondani.” Amire én azt mondom: “Inkább az a nagy baj, hogy azt hiszi, bármit mondhat.”

Arról is szól, hogy egyes sportolóknak milyen nehéz rátalálniuk a nőiességükre…

Azt próbálom megértetni, hogy a nőiesség gúnyolódás tárgyát képezi. A nőiesség elvileg azt jelenti, hogy hogyan éli meg valaki azt, hogy nőnek született – teljesen szubjektív dolog. Nem kellene, hogy ez problémát jelentsen a női sportolók számára, ideális esetben úgy sportolhatnának, és úgy lehetnének nők, ahogy akarnak. Van, aki úgy nőies, hogy kifesti magát és magas sarkú cipőben jár. Van, aki máshogy éli meg, és mindnek van létjogosultsága, és ahhoz is joguk van, hogy sportoljanak.

A sportolók, különösen az élsportolók számára az első kihívást az jelenti, hogy mások figyelik őket. Amikor ettől el tudnak vonatkoztatni, onnan kezdődhet a személyes fejlődés. De ez nem megy könnyen, különösen, ha az ember nap mint nap ilyen megjegyzéseket kap: “Na mi van, ma nőnek öltöztél?” “Miért, minek szoktam öltözni?” A legtöbb ember számára a nőiesség egyenlő a sminkkel és a magas sarkú cipővel. Nincs meg a szabadságunk, hogy azok legyünk, akik akarunk.

A női játékosok hiperszexualizációjáról is szót ejt, ami ugyanakkor marketingszempontból sem elhanyagolható.

Azt állapítottam meg, hogy ebben mindig a férfiak döntenek, hiszen a sportban ők vannak hatalmi pozíciókban. Rákényszerítik a nőkre, hogy ilyen meg olyan ruházatban sportoljanak, az érintettek megkérdezése nélkül. Egy példa erre a kézilabdás lányok miniszoknyája. 2013-ban megkeresett egy dijoni játékosnő, hogy a Női Kézilabdaliga (LFH) kötelezővé kívánja tenni a miniszoknyát a profi játékosok számára. Miután a média ráharapott az ügyre, az LFH végül visszakozott. Büszke voltam, hogy a sportolónők fellázadtak, és elmondták a véleményüket, még úgy is, hogy azzal esetleg a fizetésüket kockáztatták.

Mindez bizonyítja, hogy a nők nem mindig értenek egyet a férfiak döntéseivel a sportöltözékekkel kapcsolatban. A sportintézmények férfi vezetőinek rengeteg elképzelése van arról, hogy hogyan fejlesszék a női sportot, hiszen úgy gondolják, hogy ha kevesebb ruha van a nőkön, az majd vonzza a hirdetőket meg a nézőket. Ugyanakkor mindez igen megvető álláspont a férfi nemmel szemben is, hiszen azt sejteti, hogy utóbbiak azért járnak női sporteseményekre, hogy fenekeket meg lábakat nézzenek, ami nem igaz. És ami a legfontosabb, ezeket az elképzeléseket nem támasztja alá komoly marketingtanulmány, sőt, könnyen találunk rájuk ellenpéldákat. Ott van például a gyeplabda, amit évtizedek óta miniszoknyában játszanak. De ettől nincs több szponzoruk, nincs több partnerük, vagy több nézőjük. Nem utolsósorban a játékosok szerint a kézilabdában egyáltalán nem praktikus viselet a miniszoknya.

Mit gondol a fejkendőt viselő sportolónőkről?

Az álláspontom egyszerű; ugyanaz, mint az öltözetnél. Amennyiben a ruházat nem veszélyezteti a személy testi épségét, akkor nincs vele problémám. Egy olyan sportnál, mint a kézilabda, ahol sok az érintkezés, figyelni kell arra, hogy a kendő a nyakra tekeredve meg ne megfojthassa a viselőjét, de ettől eltekintve engem nem zavar.

Eddig bármikor előhoztam ezt a témát, mindig ugyanazzal az érvvel tiltakoznak: a pályán mindenkinek egyforma egyenruhában kell lennie. Ugyanakkor a férfiak meccseinél sem tiltakozik senki, amikor a mez eltakarja az alkart vagy a vádlit, hogy kiférjenek a szponzorfeliratok. Egy nő viszont, aki számára személyes okokból tenné ugyanezt, nem teheti meg. Ez Franciaországban tabutémának számít, amúgy a nemzetközi futballszövetség például engedélyezi a fejkendőt.

A kézilabdában konkrétan felmerült már ez a kérdés?

Klubelnökségem alatt két lány kérdezte meg tőlem, hogy hordhatják-e a fejkendőt játék közben. Nem engedélyeztem. Mára nagyon megbántam, mert emiatt felhagytak a kézilabdázással. Lehet, hogy egy életre elvettem a kedvüket a sporttól. Ezek után arra törekedtem, hogy megértsem ezeknek a nőknek a választását, sokat olvastam a témáról és beszélgettem fejkendőt viselő nőkkel, ami által nyitottabbá váltam. A véleményem mára megváltozott, azt gondolom, semmi okunk nincsen kizárni őket.

A könyvben szó esik a Thomas-tételről. Elmagyarázná, hogy mi az?

A Thomas-tétel egy jelenséget ír le, miszerint az emberek viselkedését a valóság téves értelmezése határozza meg, tehát valósnak vesznek olyasmit is, ami eredetileg nem feltétlenül volt az. Ez segít megérteni a nők öncenzúrázását: “Úgy gondolom, ez nem nekem való, ezért nem csinálom.” És emiatt aztán tényleg nincsen nő, aki csinálná.

Jó példa erre a box, még ha történt is fejlődés az elmúlt években: a nők nem mernek boxolni, mert úgy gondolják, ez kizárólag férfiaknak való sport. Ezért nem is nagyon vannak női boxolók.

Ezzel kapcsolatban írja, hogy a nők alulreprezentáltságára a sportban sokszor a “nem találni” kifejezést használják.

Pedig a valóságban nem arról van szó, hogy “nem találni”, hanem arról, hogy nem látjuk őket. Sok tehetséges nő marad nyugton a sarokban, pedig fel kellene jogosítanunk őket arra, hogy nekik is legyenek ambícióik. Mindehhez olyan környezetet és dinamikát kell teremteni, ami meghozza a kedvüket. A 2014-es törvény óta (ami a sportszövetségek vezetői posztjain legalább 40%-os női arányt ír elő a jelenlegi 25% helyett) gyakran halljuk, hogy “Kénytelenek vagyunk felvenni egy nőt.” Ezzel azt sejtetik, hogy a nők nem feltétlenül kompetensek, de a nemük miatt kénytelenek alkalmazni őket. Erre azt szoktam mondani: “Ah, mert az összes felvett férfi szükségszerűen kompetens?” Ideje megérteni végre, hogy a professzionális erények nem az illető neméből adódnak.

Miben lehet reménykedni a jövőre nézve, már ami a nők helyét illeti a sportban?

A helyzet addig nem fog változni, amíg mindenkiben tudatosul, hogy a nemi sztereotípiák és a beskatulyázási reflexek mennyire elavultak. A probléma az, hogy a legtöbb ember nincs tudatában az elfogultságának, azoknak a szűrőknek, amik megakadályozzák, hogy annak lássuk a dolgokat, amik. Mint a Mátrix című filmben, fontos lenne időről időre feltenni magunknak a kérdést, hogy amit valóságként érzékelünk, az a valóság-e, vagy az, amit annak akarnak velünk láttatni…

Megjelent: 2016. október 5.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Európa, Kultúra, Tudomány

Címkék:, , ,

%d blogger ezt kedveli: