Kína és Oroszország kapcsolata még soha nem volt ilyen jó

russia-chinaillusztráció: máshol.net

Lanxin Xiang – Россия в Глобальной Политике (Moszkva)

Kína és Oroszország kapcsolata még soha nem volt ilyen jó, és ez sokáig így is fog maradni. Mindeközben a kínai-amerikai kapcsolat egyre gondterheltebb. Mivel nem valószínű, hogy az amerikai vezetők felhagynak hegemonikus törekvéseikkel, Peking és Moszkva stratégiai partnersége egészséges ellensúlyként szolgál Washington “egypólusú őrületével” szemben.

A nyugati szemlélők általában alábecsülik a Kína és Oroszország közötti kapcsolat szilárdságát. A köztük kialakult bizalmi helyzetet érdekházasságként jellemzik. Peking és Moszkva ugyanakkor a két ország kapcsolatának csúcspontjaként értékeli a jelenlegi helyzetet. Ezt az eddig nem tapasztalt jelenséget két nézőpontból vizsgálhatjuk: elméleti szinten mint két, a jövő világrendjére vonatkozó, egymáshoz közeledő elképzelést; gyakorlati szinten pedig, mint a nemzeti érdekek hatékony összehangolását.

Hegemónia helyett egyenlőség

Elméleti szinten, Oroszország és Kína egyetért az egypólusú világrend ellenzésében. Az Egyesült Államokat mindketten viszonylagos hanyatlásban látják, miközben a világ többpólusúvá válik. A hanyatlás nem megfelelő kezelésének következtében az Egyesült Államok egy pszichológiai problémától, úgynevezett “posztimperiális időeltolódás-szindrómától” szenved, ami a feltörekvő hatalmaktól való alaptalan félelmében nyilvánul meg. Mindeközben Peking és Moszkva szemében országaik a nemzeti restauráció, a helyreállítás útjára léptek, és céljaik elérésében a bármilyen hatalmi kihívást jelentő változásra túlérzékenyen reagáló, hanyatló USA jelenti a legnagyobb akadályt. A világ változóban van, új világrendre van szükség. A Pax Americana kora leáldozott, Washingtonnak pedig alkalmazkodnia kell az új világhoz. A kínai kultúra alapvetően hegemóniaellenes, a globális irányításban való érintettsége folytán viszont elkerülhetetlen, hogy a globális “erkölcsi közép”-nek több, egymással vetekedő értelmezése létezhet.

Ha egy erkölcsileg korrupt rendszer nem esik át komoly reformokon, akkor nem tudja sokáig fenntartani magát. Akárhonnan nézzük, Peking külpolitikája három évszázad óta először jelent értelmes alternatívát a nyugati világrendre.

Az arról folytatott vita, hogy Kína aláveti-e magát a lefektetett nemzetközi (nyugati) szabályoknak, egyrészt éppen a lényeget veszti szem elől, másrészt legalább két kognitív problémába ütközik. Az első probléma az az intellektuális szokás, erkölcsi és praktikus kérdésekben egyaránt, hogy nyugati standardokat használnak annak megállapítására, hogy a nem-nyugati szereplők “rendesen” viselkednek-e. A nyugat számára leküzdhetetlen nehézséget jelent elismerni a globális ügyek rendezésének egy teljesen másfajta kormányzáson alapuló, alternatív módját.

A mainstream nyugati nemzetközi kapcsolat-elméletek által hangoztatott “rend kontra káosz” paradigma a valóságban nem létezik. Természetesen ez a nyugati paradigma elsősorban a nemzetközi hatalommegosztásra koncentrál: azért van szükség egy  mechanikus hatalmi hierarchia megteremtésére és fenntartására, hogy a stabilitást (ami a hegemóniát, vagy a “hatalmi egyensúlyt” jelentheti) megtartsa. A kínai gondolkodás szerint az állandó hegemónia semmilyen politikai rendszer által nem fenntartható, mert elkerülhetetlenül a hegemón erkölcsileg aljas viselkedéséhez vezet. Az új rend viszont nem a. “hatalmi egyensúlyért” folytatott háborúk által fog beállni, hanem azon vezetők tartják fenn, akiknek viselkedése erkölcsileg helyes. Peking egyre növekvő gazdasági és politikai hatalma mutatja, hogy egy nem-nyugati szereplő is egyenértékűnek számít a globális porondon. E tekintetben Kína nemzetközi szereplőként való elismerése mindenekelőtt azt kell, hogy jelentse, hogy Pekinget a Nyugat által uralt nemzetközi társaságban egyenlő partnernek tekintik.

A másik kognitív probléma az elemző szemlélet, illetve a megfelelő nyelv hiánya a Kína “felemelkedéséből” következő új világrend leírására. Először is, Kína nem tekint úgy magára, hogy éppen “felemelkedik”, hanem úgy, hogy nemzeti restauráción megy keresztül. Henry Kissinger Kínáról írt könyvéből idézve: “a kínai gén érvényt szerez akaratának”. Ez arra is magyarázatot ad, hogy miért kísérte olyan heves érdeklődés Peking külpolitikáját “a huszonegyedik század új kihívásaival szemben: egy olyan világban, ahol a leninizmus megbukott, Hu (Csin-tao) és Ven (Csia-pao) a tradicionális bölcsességhez fordultak.” A kínai külkapcsolatokat elemző nyugatiak nem tudnak mit kezdeni ezekkel a kognitív kihívásokkal, és az állatvilágból kölcsönzött hasonlatokkal igyekeznek leírni Kína viselkedését, az aranyos pandától a félelmetes, tűzokádó sárkányig. Az Egyesült Államokban a pekingbarát törvényhozókat előszeretettel hívják pandaölelgetőknek, míg a Kína külpolitikáját ellenzőket pedig sárkányölőknek. Ezek az allegóriák csak összezavarják a képet, és nem segítenek Kína külpolitikájának megértésében. Az ehhez hasonló allegóriák is bizonyítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletei milyen könnyen fordulnak át a fikció és a fantázia műfajába.

Kína világnézete ezen a történelmi válaszúton éppen egybeesik Putyin Oroszországáéval. Mindkét oldal fenntartja, hogy Washington elhidegülése mind Pekingtől, mind Moszkvától abból a mélyen fakadó félelemből ered, hogy az USA elveszti hegemón státuszát, mint az “egyetlen szuperhatalom” (Madeleine Albright). Az amerikaiak félelmének számtalan jele van. Peking nézőpontjából az amerikai döntés, miszerint újra működésbe hozzák a hidegháborús megfékező-gépezetet az “egyensúly helyreállítására Ázsiában”, egyértelműen az ésszerűtlen félelem eredménye. Moszkva perspektívájából, az amerikaiak a hidegháború utáni elvakult diadalmaskodásukban szándékosan nem vettek tudomást az Szovjetunió kulcsfontosságú szerepéről a hidegháború befejezésében. Ennek eredményeképpen a nyugati szövetség kihasználta a posztszovjet káoszt, hogy a nyugati befolyási övezetet egészen az orosz határig tolja.

A Washington és Peking közötti, kölcsönös bizalmatlanságon alapuló, egyre romló kapcsolat éles ellentéteként a kínai-orosz kötelék stabil stratégiai partneri kapcsolatnak bizonyult, és semmiképpen nem nevezhető érdekházasságnak. Kölcsönös megértésen, tiszteleten, és nemzeti érdekeken alapul. A hidegháborút követő drámai változások a nemzetközi kapcsolatokban a két országot egyre közelebb sodorták egymáshoz. Mindazonáltal egyik fél sem érdekelt egy hivatalos szövetségben, mivel ez szükségtelen. A hidegháború vége óta a két fél sikeresen lépte át a történelmi akadályok nagy részét, mint például határviták ezreit; illetve kezdeményezte és építette fel a Sanghaji Együttműködési Szervezet első multilaterális régiós intézetét – utóbbi aligha vádolható Amerika- vagy nyugatellenességgel. Ehelyett biztonságos platformot nyújt a két ország, illetve közép-ázsiai partnereik közötti aktív együttműködésre. Kína még abban is reménykedik, hogy ez a fajta, két nagyhatalom által vezetett együttműködési modell mintául szolgálhat a nagyhatalmi relációkban is, különösen a kínai-amerikai kapcsolatokban. A kínaiak letették az asztalra az “Újfajta Nagyhatalmi Relációk“-at, de az amerikai oldal ezidáig nem fogadta el.

Összehangolt érdekek

Gyakorlati szinten a kínai-orosz kötelékek az utóbbi 20 évben egyre szorosabbra fonódtak. Hatalmas léptekkel fejlődik a kétoldali kereskedelem és nő a befektetések száma. 2011-ben Kína lett Oroszország első számú kereskedelmi partnere. Csak 2014-ben a kínai befektetések száma 80%-kal nőtt Oroszországban – a trend további erős növekedést mutat. A kilencvenes évek elején a Kína és Oroszország közötti éves kereskedelem kb. 5 milliárd dollár volt; 2014-re ez megközelítette a 100 milliárd dollárt. Abban az évben Moszkva és Peking egy mérföldkőnek számító egyezményben rögzítették, hogy gázvezetéket építenek ki, amin keresztül 2018-ra 38 milliárd köbméter orosz földgáz érkezik Kínába évente. A két ország jelentős megállapodásokra készül az atomenergiatermelés, az űrhajózás, a nagy sebességű vasúthálózat és egyéb infrastruktúrális fejlesztéseket illetően is. Ezenkívül együttműködnek olyan újonnan létrehozott nemzetközi pénzügyi szervezetekben, mint az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank, az Új Fejlesztési Bank, és a BRICS-országok devizatartaléka. Kína “Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezését Moszkva kezdetben ellenezte, mára viszont az oroszok kedvenc eurázsiai uniós projektjéhez kapcsolódik.

Mindeközben Kína az orosz fegyverek legnagyobb exportőrévé vált, és a két ország több hadipari kutatás-fejlesztési projektről is tárgyal. A széleskörű kínai-orosz védelmi együttműködés a magasrendű katonai vezetők gyakori eszmecseréjét és közös hadgyakorlatokat von maga után, az elmúlt évtizedben több, mint tucatnyi terroristaelhárító gyakorlatot végeztek, amit vagy kétoldalú szervezésben, vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet védnöksége hajtottak végre. A gazdasági és katonai kötelékek megerősödésével a politikai kapcsolatok is egyre szorosabbá válnak: 2013 óta Hszi és Putyin 12-szer találkoztak.

Természetesen Kína felemelkedését Oroszországban is sokan aggodalommal figyelik. Oroszországban még mindig szóbeszéd tárgya “kínai fenyegetés”, a közvéleménykutatások szerint az oroszok 60%-a aggódik, hogy a távol-keleti határvidékeken keresztül érkező kínai migránsok veszélyeztetik Oroszország területi egységét; 41% szerint pedig egy erős Kína ellentétes Oroszország érdekeivel. De ezek az aggodalmak nem támasztják alá azt a nyugati spekulációt, miszerint Peking és Moszkva elhidegült volna egymástól. A szíriai és ukrajnai konfliktusokban a két ország bizonyította, hogy nehéz körülmények között is hatékonyan képesek kezelni partneri kapcsolatukat. Kína nem foglalt állást, de együttérzését fejezte ki Oroszország történelmi érzékenységével az ukrán krízis vonatkozásában. A kínai vezetők világosan fogalmaznak, hogy szerintük mi vezetett a krízishez: a nyugat által pénzelt “színes forradalmak” a posztszovjet térségben, és a NATO keleti terjeszkedése általi nyomásgyakorlás Oroszországra.

Ami Szíriát illeti, Peking támogatja Moszkva verzióját, miszerint a szíriai kormány felkérésére történő katonai beavatkozás célpontjában a terrorista erők állnak. Kína reménykedik abban, hogy az érintett felek közötti párbeszéd segít megoldani a konfliktust.

Megjelent: 2016. június 17.

Eredeti cikk



Kategóriák:Ázsia, Üzleti, Gazdaság, Közel-Kelet, Közigazgatás, Politika

Címkék:, , , ,

%d blogger ezt kedveli: