Stephan Lessenich: Ha mindenki úgy élne, ahogy mi nyugaton, nem sokáig élnénk

Linus Schöpfer – Tages-Anzeiger (Zürich)

A svájci átlagos életszínvonal kizsákmányoló, állítja Stephan Lessenich szociológus, akivel a most megjelent Neben uns die Sintflut (Mellettünk az özönvíz) c. könyve kapcsán készült interjú.

Az egyenlőtlenség elleni írások többsége manapság  gyakran “cheap” vagy “piss-talk”- írja könyvében – hasztalan szócséplés vagy tudatos provokáció. Az öné mennyiben más?

Thomas Piketty A tőke a 21. században könyvének megjelenése után a közgazdászok köreiben megszokottá vált, hogy a globális egyenlőtlenség jelentőségét kicsinyítik. Ennek szeretnék ellenpontot állítani és rámutatni a struktúrákra, melyek arról gondoskodnak, hogy  az esélyek és kockázatok a világkereskedelemben továbbra is nagyon egyenlőtlenül oszlanak meg. És meg szeretném mutatni, hogy a hatalmas egyenlőtlenség, melyet Piketty a különböző társadalmakon belül leír, hasonlóképpen a különböző társadalmak között is léteznek.

Ön azt állítja: minden átlagos nyugati hozzátesz ehhez az egyenlőtlenségi struktúrához. Akkor is, ha ő maga nem jár repülővel New Yorkba shoppingolni vagy nem hord olcsó, Bangladesből származó ruhákat.

Így van. A svájci átlagos élet mindig kizsákmányoló. A fogyasztás visszaszorítására vonatkozó felhívások nem érnek semmit. A világkereskedelem szabályait és intézményeit kell megváltoztatni.

Például?

Például a klímaszabályozást. Az energiafelhasználás északon jelentősen nagyobb, mint délen. Mégis, északon gyakran érintetlen környezetet találunk. Ez csak azért lehetséges, mert a szennyező ipari termelést délre telepítjük. Észak kifosztja Nigéria olajmezőit és elsivatagosodást hagy hátra, felhasználja az olajat, a keletkező hulladék visszakerül. Vagy a monokultúrák, amiket a nyugati óriáskonszernek Dél-Amerikában létrehoztak: ezek csak a nyugati országok szükségleteit célozzák, azzal a következménnyel, hogy az országok gazdasági és szociális szerkezetét átalakítják. Ezért létezhetnek a dél-amerikai nagybirtokosok, akik saját országuk gazdagságát kisajátítják. Az ilyen folyamatokat nevezem ‘externalizációnak’. A mostani menekültválság által kiváltott félelem nem utolsó sorban azzal a fokozatosan tudatosuló felismeréssel függ össze, hogy ezek az externalizációs folyamatok lassan visszaütnek ránk. Valójában tudjuk, milyen igazságtalan az egész, hogy a világ egy része mindig felfele tart, a másik részén meg az emberek a legjobb esetben is csak boldogulnak.

A fejlődés sok ország számára csak egy álom. Ön azt mondja, az “ő vonatuk már elment”. Miért ez a borús diagnózis?

A kapitalista világrend alapjainak változása nélkül az olyan régiókban mint Közép-Afrika vagy Délkelet-Ázsia egyes részei, az életszínvonal soha nem emelkedhet. Súlyosan károsították őket a gyarmati jellegű struktúrák. Egy olyan ország gazdasága, mint Banglades, egyedül a külföldre irányuló olcsó exportra épül. Ez a végzetes specializáció soha nem fogja megengedni, hogy akár csak részben elérjék a nyugati életszínvonalat.

És miért nem tudja Banglades mégis úgy átalakítani a gazdaságát, hogy az előrelépés sikerüljön?

Nyilvánvaló globális határok vannak, amik korlátozzák a gazdasági felemelkedést. Pontosan ez látható Kína erőszakos, jelentősen környezetkárosító iparosításhoz vezető útján. Valamint attól, hogy a fejlett országok úgynevezett tudás- és szolgáltatásalapú társadalmat építenek, még nem használnak fel kevesebb erőforrást. Ha mindenki úgy élne, ahogy mi, nem sokáig élnénk. Az idea, hogy minden ország prosperálhat, csak megfelelő politikai intézkedések szükségesek hozzá, végső soron nem más, mint egy mantra a nyugati népesség megnyugtatására.

Ön leírja a kapitalizmus környezetkárosító voltát. De a probléma: alig létezik környezettudatosság, eltekintve a saját országra vonatkozótól. Erre utal a zöldek politikai végzete, a legjobb esetben is csak stagnálnak. Az emberek jóllétet akarnak.

Ez a mai környezettel kapcsolatos felelőtlenség nem volt mindig így. Az az elképzelés, hogy az eredményes élet materiális alapon nyugszik és a gazdaságnak növekedni kell, a környezettudatosságot másodrangúvá teszi. A profitorientált gazdaság és a valós környezetvédelem kizárják egymást.

Marad a világ technológián alapuló megmentése.

Ez illúzió. A zöld gazdaság ötlete mindenek előtt azért annyira vonzó, mert azt ígéri, hogy nem kell az életünkön változtatni. Egy innovációs áttörés, ami az erőforrás-felhasználást drasztikus méretben csökkenti, teljesen irreális. A komputertechnológia sem fog minket megmenteni. A papír nélküli iroda elképzelését közismerten részben már bevezették, de nem hozta meg a remélt eredményt.

Ki tudná ezt orvosolni? A baloldal erősödésében reménykedik?

Egyértelmű, a baloldal. Mindenek előtt a változás a déli féltekéről fog elindulni – azoktól, akik a strukturális egyenlőtlenség elszenvedői. Ők fogják az egészet mozgásba hozni, akár akarjuk, akár nem.

De talán máshonnan fognak jönni a szövetségesei, egy egészen másik sarokból: Marine Le Pen, Orbán Viktor vagy Frauke Petry a merkantilizmus hívei.

Aligha. A jobb oldali konzervatívok azok, akik a leghevesebben lépnek fel a változások ellen és konzerválni akarják az egyenlőtlenséget, egyáltalán nincs vele problémájuk. Azért, mert a szabadkereskedelmi egyezmény elleni harcban most szövetkeztek a baloldallal, még nem szabad magunkat megtéveszteni.

Megjelent: 2016. november 2.

Eredeti cikk



Kategóriák:Gazdaság, Politika, Tudomány

%d blogger ezt kedveli: