Anthony Bourdain: Kobemarha-burgert azok rendelnek, akik önértékelési zavarokkal küzdenek

Calum Marsh – The National Post (Toronto)

“Az étvágygerjesztők vagyis hors d’oeuvre-k” -írta a néhai Craig Claiborne a The New York Times Cook Book lapjain -“az étkezés apró frivolitásai, amik, a champagne-hoz hasonlóan, képesek meghatározni az alaptónust. Némelyikük önmagában garantálja az elegancia és a gazdagság érzetét: a friss kaviár, a valódi foie gras, a homár, a füstölt lazac…”

Anthony Bourdain új, Appetites (Étvágyak) című szakácskönyvében a vacsorapartik témáját ennél sokkal kevésbé kifinomultan tudja le. “Mindenki a gyári szalonnába tekert gyári virslit fogja zabálni. Tök mindegy, kik a vendégeid. Elfogyott a szarvasgombás fülemülenyelv aszpikban? Senkit nem fog érdekelni, ha eléjük rakod a minivirsliket.”

A fenti kijelentéssel vitába lehet szállni, de afelől nincs kétség, hogy kitől származik, ugyanis ez az őszinte, bárdolatlan, mentegetőzés nélküli stílus az, ami Anthony Bourdaint híressé tette, először a Konyhafőnök vallomásai című, a szakma sötét berkeit is leleplező önéletrajzában, illetve a már több, mint egy évtizede futó tévéműsoraiban. Az ember nem azért olvas Bourdaint, hogy P.G. Wodehouse száraz szellemességét vagy a Times előkelő nyelvezetét élvezze. Ehelyett fanyar őszinteség és punk-rockos hév várja minden oldalon.

A hírnév kötelez. “Egyszerű sült krumpli, nem több.” – szól a gaufrette receptje. “Ha szarvasgombaolajat merészelsz locsolni rá, megérdemelsz egy gyomrost.” – áll a mac’n’cheese, az amerikaiak kultikus sajtos tésztájának a receptjénél. A desszertekről szóló fejezet egyetlen oldalból áll. “Fuck dessert.” (Finomabb verzióban: Pokolba a desszertekkel.)

Bourdaint nem hozza zavarba a kérdés, hogy mitől olyan Bourdain-os az összes Bourdain-könyv. Mikor fordul át a stílus manírba? Mi van, ha a “fuck dessert” csak egy brand? “Amikor szóba került, hogy mit csináljunk a desszertes fejezetbe, akkor, ha jól emlékszem, ez volt az első reakcióm.” – mondja. “Az összes könyvem a saját hangomon szólal meg, nem olyan nagy dolog ez. Nem hiszem, hogy annyira különleges lenne, amit csinálok. Csak az van, hogy mindenki más, aki ugyanazzal foglalkozik, mint én, úgy érzi, kötelező hülyén fogalmaznia. Nézd meg a főzőcsatornákat, olvass bele a szakácskönyvekbe. Ki a franc beszél így? Én senkit nem ismerek, aki így beszélne.”

Ha Bourdain stílusa mesterkéltnek is tűnhet a könyv oldalain vagy a képernyőn, az biztos, hogy szemtől szembe teljesen hitelesnek tűnik. Elég egy-egy vörös posztónak is beillő fogalom említése, a dühkitörés garantált. A “házi készítésű ketchup” az egyik ilyen vörös posztó – a témát Bourdain ízekre szedi az Appetites-ben. “Ha valaki ketchupot kér a hamburgeréhez, az olyan, mintha egy klasszikus R&B slágert akarna hallgatni. Az eredeti kell. Lehet, hogy nem az a legjobb felvétel, lehet, hogy rossz körülmények között vették fel, lehet, hogy korrupció és kegyetlenség övezi a létrejöttét, és az is lehet, hogy az eredeti előadót nem fizették ki. De ezen nőtt fel. Ez számára a ketchup platóni ideája. Azt hiszed, a te házi ketchupod jobb lesz annál, amelyik mindegyik asztalon ott van? Sok sikert, hippikém.”

Bourdaint a házi készítésű ketchup és társait körüllengő arrogancia és sznobéria irritálja. Az aioiliról (fokhagymás majonéz) is megvan a véleménye: “Lehet, hogy jobban észrevesznek miatta. De leginkább az van, hogy te leszel az a p*csfej, aki aiolit rak a hamburgerébe.”) Az aprólékos munkát igénylő ételekkel szemben is szkeptikus. (“Őszinte, sőt, nemes tévedés megpróbálni saját szalámit készíteni.”) A “deluxe sajtos makaróniról” már vérmesebb hangnemben nyilatkozik: “Ha beleborítok valami ipari sz*rt, akkor talán 4 dollárral többért adhatom!” De valójában az a legnagyobb problémája az elegánskodó ételekkel, hogy az emberek általában a saját önértékelési problémáikat akarják velük kompenzálni. “Ott van például a kobe burger. Kik rendelnek kobe burgert? Azok, akik aggódnak a péniszük mérete miatt. A kobe burger nem más, mint péniszméret-növelő az “adj-egy-ötösöző”, hangoskodó fehér férfiak számára, akik kényszeresen bizonyítani akarnak valamit a társaik előtt.

Ellenszerként Allen Ginsberg írásról szóló gondolatait ajánlja figyelmünkbe: “Öld meg kedveseid. Tetszik a leírt mondat, okosnak tűnsz tőle, jól hangzik, gördülékeny. De hozzátesz bármit az egész történethez? A házi aiolid hozzátesz valamit a hamburgeredhez? Holisztikus értelemben? Jó eséllyel nem. Márpedig ha nem, akkor mennie kell.”

A dohogó Bourdaint hallgatva az embernek mégis az a benyomása, hogy ellenérzései hiteles forrásból táplálkoznak: a főzés örömének szeretetéből. Annyira szereti az ételt, hogy nem engedi, hogy perverzek férkőzzenek a közelébe. A leendő séfeknek, profi vagy amatőr szinten, ugyanazt az egy dolgot tanácsolja: “Az alapok elsajátítása ismétlés útján. Csináld meg újra és újra, b*szd el, csináld meg újra. Ésszerű elvárásaid legyenek. Annak láss neki, amit úgy érzel, meg tudsz csinálni. Légy engedékeny. Légy rugalmas. Attól valaki nem lesz jobb szakács, hogy valami vacakot meglocsol szarvasgombaolajjal, vagy kalácstésztában tálalja. Attól lesz jobb valaki, hogy egyre ügyesebb és okosabb lesz.” Bourdain bevallása szerint csak annyit szeretne elérni, hogy “minden jóérzésű, a kertjében grillező ember tisztában legyen vele, hogy felszeletelés előtt a steaket pihentetni kell.”

Amikor arról kérdezem, hogy nem válik-e mindez egy idő után unalmassá – hogy a világhírű séfek vajon nem vesztik-e el érdeklődésüket az alapok iránt -, hirtelen átszellemültté válik. “Tudod, tésztafőzésnél, amikor még al dente, kiveszed a forró vízből, és átteszed az edénybe, amiben a szósz van, és ott fejezed be a főzést, akkor eljön a pillanat, amikor a tészta beszívta magába a szószt, egy kicsit “felül” az edényben, hogy szinte ki lehet belőle emelni és rá lehet halmozni a tányérra? Ebben a pillanatban valami olyasmi történik, aminek semmi köze a szakács technikai ügyességéhez. Egyszerűen megtanulta a hosszú idők és a sok ismétlés során felismerni, mikor jön el ez a csodálatos, fantasztikus pillanat: a pasta elkészült.”

Egy pillanatra megáll, mielőtt visszatér a földre. “Basszus, ez az igazi csoda.”

Megjelent: 2016. november 3.

Eredeti cikk



Kategóriák:Életmód, Kultúra, Társaság

Címkék:, , , ,

1 hozzászólás

Visszakövetés

  1. Információs hiteltelenség, avagy hogyan válnak a valós hírek valótlanná – máshol
%d blogger ezt kedveli: