Egyiptomban milliók kénytelenek választani az éhhalál és a tengerbe fulladás között

egyiptomiakillusztráció: máshol.net

Muhammad Mansour – Middle East Eye

A gazdasági összeomlás és az elnyomás hatására sok egyiptomi dönt úgy, hogy kockára teszi az életét azért, hogy átjusson a Földközi-tengeren.

“A boldogok és hatalmasak nem vonulnak száműzetésbe, és a szegénységnél és a szerencsétlenségnél nincs biztosabb garanciája az emberek közötti egyenlőségnek” – írta Alexis de Tocqueville 1840-ben, A demokrácia Amerikában c. művében.

Tocqueville szavai jól leírják az jelenlegi állapotokat Egyiptomban. Öt évvel a “kenyérért, szabadságért és társadalmi igazságosságért” vívott felkelés után Abd el-Fattáh esz-Szíszi elnyomó politikája és rossz kormányzása következtében az egyiptomiak közül rengetegen, kiváltképp a hátrányos helyzetben lévő vidékekről származó gyermekek és fiatalok éreznek késztetést, hogy elmeneküljenek az összeomló gazdaságból, az egyre szegényebb környezetből és a tehetetlenségből.

Az ellenforradalmár erők, a “mély állam” “boldogjai és hatalmasai” – beleértve a katonaságot, a biztonsági erőket, Hoszni Mubárak ex-elnök bűntársait, a korrupt üzletembereket és az átpolitizált igazságszolgáltatást, illetve a népesség azon nagy részét, akikre sikerrel hatott a Szíszi szőcsövei által végzett agymosás – több, mint 25 millió egyiptomi élő holttestén építik fel birodalmukat.

Utóbbiak a teljes lakosságnak több, mint negyedét teszik ki, és a szegénységi küszöb alatt élnek, vagyis havi keresetük nem haladja meg az 55 dollárt (15 400 forintot) a hivatalos statisztikák szerint. Számukra két lehetőség marad: vagy éhen halnak, vagy az életben maradás utolsó esélyeként elmenekülnek az országból. Így Egyiptom egyre népszerűbb kiindulási pontja a szegények és szerencsétlenek Földközi-tengert átszelő kockázatos útjának Európába.

Újból megpróbálom

Akármilyen veszélyes az út, sok fiatal egyiptomi inkább vállalja a kockázatot, mint hogy otthon maradjon. A külföldi számkivetettség kevésbé tűnik zordnak, mint az otthonukra jellemző kilátástalanság és bizonytalanság.

A kormány elnyomó politikája és a Szaúdi-Arábiától, az Emirátusoktól és Kuvaittól 2014-ben kapott 23 milliárd dollárnyi segély elherdálása dominó-effektust eredményezett. Az inflációs ráta augusztusban 15,5 %-ra ugrott, az év végéig várhatóan eléri a 20%-ot. Az egyiptomi font értéke a dollárhoz képest zuhan, a elektromos áram ára soha nem látott magasságokba szökött, és a 15-29 év közötti munkanélküliek aránya 27,3 %-on áll. Mindezen tényezők hozzájárulnak a költségvetési hiány növekedéséhez, miután a külföldi tartalékokat felégették.

A gazdasági összeomlás közepette, szeptember 21-én az egyiptomi partoktól 13 kilométerre felborult és elsüllyedt egy menekülő egyiptomiakkal teli hajó. 204-en haltak meg, köztük sok gyerek és kamasz. Ezzel a tengerbe veszett áldozatok száma meghaladta az előző évi, addig rekordmagasságúnak számító 3771-et.

Január és május között összesen 1815 egyiptomi migráns érte el az olasz partokat, köztük 1417 kísérő nélküli gyermek (vagyis 78%-uk). Ezzel Egyiptom az első számú helyen áll azon országok listáján, ahonnan kiskorúak kísérő nélkül menekülnek a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) egyiptomi irodája szerint.

“El kell mondani, hogy ezeknek a fiataloknak hatalmas összegek állhattak rendelkezésére, máskülönben útra se tudtak volna kelni.” – mondta Szíszi elnök öt nappal a katasztrófa után. “Gyerekek, az országunk ennél többet érdemel – őszintén mondom, nem hagyunk titeket cserben.”

Ahelyett, hogy elismernék, hogy politikájukkal száműzik Egyiptomból a fiatalok nagy részét, a kormány és szőcsövei, cseppet sem meglepő módon, az áldozatokat hibáztatják. Szíszi igyekszik elválasztani a kivándorlás problémáját a rossz kormányzástól, de ezzel is csak arra világít rá, mennyire nincs tisztában a halálos szegénységgel és az egyre romló életkörülményekkel, ami gyermekeket, sokszor egész családokat késztet arra, hogy az életüket kockára téve útra keljenek.

A katasztrófa túlélői közül többen megerősítették, hogy csekély összegű előleget fizettek a csempészeknek, és szerződésben vállalták, hogy akkor fizetik ki a hátralévő összeget, amikor Olaszországban már elkezdtek pénzt keresni. “Újra megpróbálom. Nincs értelme itthon maradni, nem lehet megélni.” – mondta az egyik túlélő, egy 15 éves fiú az őt kérdező tévériporternek, illetve beszámolt arról is, hogy írásba adta, hogy később 1800 dollárt fizet a csempésznek.” A vízbe fúlt sorstársairól szóló történetek sem rendítik meg elhatározásában. Ezzel nincs egyedül: a túlélők közül sokan nyilatkoztak úgy, hogy nem adják fel addig, amíg el nem jutnak Olaszországba, mert otthon “elviselhetetlenek a körülmények”.

Ha nem lenne szegénység, miért menekülnének?

Még ha fel is tételezzük, hogy Szíszi igazat mond, és ezeknek a fiataloknak “hatalmas összegek” álltak a rendelkezésére, a puszta tény, hogy újból megpróbálkoznak az életveszélyes átkeléssel elég bizonyíték arra, hogy nem látják értelmét annak, hogy a félretett pénzüket az országuk jövőjébe fektessék.

Az egyre terméketlenebb befektetési hangulat a nagyobb kapacitással rendelkező befektetőket is elkedvteleníti. A migránsok Egyiptom vidéki területeiről indulnak útra, ami azt sugallja, hogy ezeken a vidékeken az életfeltételek jelentősen romlottak.

Mubárak évtizedekig tartó neoliberális politikájának eredményeképpen visszaesett a mezőgazdasági termelés, ami valaha Egyiptom lakosainak fő bevételi forrását jelentette. De a fiatalok számára még a városokba történő elvándorlás sem jelent megoldást, hiszen a gazdasági hanyatlás az ország minden szegletében érzékelhető.

A politikai élet egyik legkeményebb megroppanása óta, amikor egy katonai puccs következtében 2013-ban Muhammad Morszi elnök megbukott, az egyiptomiak egyre nagyobb hullámokban hagyják el szülőhazájukat és vándorolnak ki Európába vagy az Egyesült Államokba. A biztonsági erők általi zaklatás, az eltűnések, a gyilkosságok, a börtön és a kínzás elől keresnek oltalmat a fogadóországokban.

Az egyiptomi állampolgárok csatlakozása Iszlám Államhoz is annak köszönhető, hogy 2013-ban Szíszi zéró toleranciát hirdetett az iszlamista mozgalommal szemben. A leharcolt iszlamisták, akik a 2011-es felkelést követő rövid politikai szereplés után többet ezentúl nem hallathatták a hangjukat, az Iszlám Államhoz, annak testvérszervezeteihez vagy az al-Káidához csatlakoztak a Szináj-félszigeten, Szíriában, illetve Irakban. A szíriai központú al-Nuszra Front vezetője elmondta, hogy Egyiptomból több, mint 1300-an csatlakoztak a szervezethez a katonai puccs óta. A dzsihadisták között kamasz gyerekek is vannak, pl. a 14 éves al-Baraa Mahmoud, aki két éve menekült el az országból, és zsenge kora ellenére a csoport katonai operációiban is aktívan részt vett nemrég bekövetkezett haláláig.

Nem adják fel

Ma Egyiptomban az egyetlen esély a túlélésre, ha az ember feladja a jövővel kapcsolatos álmait, és semmilyen módon nem áll ellen az elnyomásnak. Éppen ez Szíszi célja. Az álmai követése az embernek itt az életébe kerülhet. Ha tüntet a változásért, könnyen áldozatul eshet a biztonsági erők véletlenszerűen kilőtt töltényeinek. Ha semmi köze a politikához, és csak az egyre kilátástalanabb helyzet miatt távozik, akkor könnyen meglehet, hogy a Földközi tenger hullámai között leli a halálát.

Az álmok feladása nem elég. A pesszimista vélemények hangoztatása miatt is bajba lehet kerülni mostanság. Pár nappal a hajótragédia után az emberek a közösségi médián gúnyolódtak a belügyminisztérium nyilatkozatán, miszerint letartóztattak egy csoportot “pesszimista hangulatkeltés” vádjával. “Koholt krízishelyzeteket idéztek elő” – így a minisztérium – “hogy rossz színben tüntessék fel a kormányt.”

Egy manszúrai tuk-tuk sofőr igazi médiavihart kavart, amikor nyilatkozatát leadták az egyiptomi tévében. “A tévében Egyiptom úgy néz ki mint Bécs. A valóságban inkább Szomáliához vagy Csádhoz hasonlítható.” – mondta. “Micsoda szégyen! Ez az az Egyiptom, ami annak idején Nagy-Britannia hitelezője volt? Nincs senki, aki szereti a hazáját, és aki nemet mer mondani egy rakás szélhámosnak, akik becsapták a népüket, miközben a demokrácia, a hazaszeretet és a társadalmi igazságszolgáltatás zászlóit lobogtatták?”

A huszonéves Zainab al-Mahdi másképp fogalmazott: “Elfáradtam, kimerültem, nincs értelme.” Ez volt az utolsó Facebook-posztja, mielőtt 2014-ben megölte magát, mert katonai uralom alatt lévő Egyiptomban elviselhetetlenné vált számára az élet. Ő egy másik utat választott, de a célja ugyanaz, mint a szegénység elől menekülőké: valahol máshol rátalálni az ellopott szabadságunkra és igazságunkra.

Megjelent: 2016. október 14.

Eredeti cikk



Kategóriák:Afrika, Gazdaság, Közel-Kelet, Politika, Uncategorized

Címkék:, , , ,

%d blogger ezt kedveli: