Ne arra figyeljen, amit egy politikus mond, hanem arra, amit nem

Faye Flam – Bloomberg (New York)

Van egy szellemi eszköz, aminek a segítségével eligazodhatunk a 2016-os elnökválasztási kampány erdejében. Nem a politikusok által tényként közölt adatok azonnali leellenőrzéséről  van szó. Ezt másnap is meg lehet tenni. Amire valós időben szükség van, az egy nyelvi készség – a burkolt célozgatások, a stratégiai okokból ki nem mondott dolgok, az árnyalt csúsztatások, a kacsintások és a biccentések felismerése. Azok számára, akik egy vitában moderátorként működnek közre, ide tartozik azon kérdések megfogalmazása is, amik a jelölteket szókimondásra kényszerítik.

Andrew Kehler nyelvészprofesszor szakterülete az indirekt kommunikáció, amit az emberek mind jó szándékú, mind kevésbé jó szándékú céljaik elérése érdekében napi szinten használnak. Egy közlés szó szerinti jelentése nem egyezik azzal, ahogy az emberek értelmezik. Kehler a kettő közötti különbséget tanulmányozza. Ez a különbség az, ami a diskurzust sokrétűvé teszi, ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy valaki anélkül legyen félrevezető, hogy a szó szoros értelmében hazudna. “Mindig több információt veszünk le egy közlésből, mint a szó szerinti jelentését. Észre sem vesszük, hogy hogyan manipulálnak minket ezzel.” – magyarázza Kehler.

Vegyük például Donald Trump kampányszlogenjét: “Make America Great Again” (Tegyük újra naggyá Amerikát). Ha ezt az állítást cáfolni próbáljuk, mondván Trump nem fogja újra naggyá tenni Amerikát, még akkor is azt sejtetjük, hogy legalább részben egyetértünk vele abban, hogy Amerika már nem nagy(szerű). Pedig a szlogen nem állított nyíltan ilyesmit. Érvelhetünk, hogy Amerika jelenleg is nagyszerű, viszont ez meg nem egészen fedi le a kijelentés lényegét. Kehler szerint ez a helyzet az Aliz Csodaországban egyik jelenetére emlékeztet, amiben az Őrült Kalapos megkérdezi Aliztól, hogy kér-e még egy csésze teát, mire Aliz azt válaszolja, hogy nem ivott egyetlen csészével sem, így nem kérhet még egy csészével. A Kalapos erre azt mondja, hogy a semminél kevesebbet nem ihat, de a semminél többet viszont igen.

A választási ciklus alatt nem kell Csodaországig mennie az embernek ahhoz, hogy nap mint nap hasonló nyelvi fejtörőkkel szembesüljön. Ékes példa erre Trump hírhedtté vált kijelentése Hillary Clintonról: “Ha ő választhatja meg a saját bíráit, akkor többé nem tehetünk semmit, emberek. Bár, a fegyverviselés támogatói – lehet, hogy van valami, nem tudom.”

Ha valaki besétálna egy szobába és annyit mondana, hogy “Bár, a fegyverviselés támogatói – lehet, hogy van valami, nem tudom.”, akkor az nem feltétlenül váltana ki belőlünk pánikreakciót, mondja Kehler. De az emberek öntudatlanul átrendezik magukban a nyelvet, ebben az esetben például azt feltételezik, hogy Trump állításának különböző részei között kapcsolat van. Kehler nem lepődött meg, hogy sokan úgy értelmezték Trump szavait, hogy arra utalt, hogy úgy akadályozhatná meg valaki Clintont abban, hogy liberális bírákat nevezzen ki, hogy lelövi őt. Trump később úgy nyilatkozott, hogy arra gondolt, hogy a fegyverviselés támogatói Clinton ellen szavazhatnának. De a kritikusok később rámutattak, hogy Trump úgy tűnt, mintha a Clinton megválasztását követő időszakra utalna, amikor már túl késő lenne ellene szavazni.

Ha Trump nem a kampánybeszéd, hanem egy interjú vagy egy vita során teszi a fenti kijelentést, akkor valaki rögtön megkérdezhette volna tőle, mégis mit gondol, mit tehetnének a “fegyverviselés támogatói”. Mivel ez nem történt meg, a kijelentés után mindenki találgatásokba kezdett. A PolitiFact tényellenőrzői ezzel zárták a posztjukat a témában: “Trump meglehetősen hiányos állítása bizony eléggé szabadon értelmezhető.” Ezzel nem vagyunk előrébb.

Ugyanakkor a tényellenőrzőknek viszonylag könnyű dolguk volt akkor, amikor Trump hamisan azt állította, hogy az iraki háborút már a kezdetektől ellenezte (bár kérdezői nem minden esetben szembesítették állítása valótlanságával).

A tényellenőrzés népszerűségét figyelembe véve a beszélő számára az ilyen hiányos megnyilvánulások előnyösek lehetnek. Ha például egy jelölt azt állítja magáról, hogy “Erkölcsös ember vagyok”, majd hozzáteszi, hogy “Ellenzem az abortuszt”, akkor a hallgatók többsége azt feltételezheti, hogy a jelölt szerint az abortuszt nem ellenzők erkölcstelen emberek. De ezt könnyen le lehet tagadni, hiszen szó szerint nem hangzott el. Egy jó riporter vagy moderátor ilyenkor felteszi a kérdést, hogy a jelölt azt gondolja-e, hogy az abortuszt nem ellenzők erkölcstelenek.

Mindannyian hagyunk hasonló “lyukakat” a beszédünkben, arra számítva, hogy a hallgatóságunk kitölti őket, illetve mindannyian rengeteg olyan dolgot hallunk ki egy-egy közlésből, ami abban nem hangzott el nyíltan. Ezt nevezzük pragmatikus jelentésbővülésnek. Enélkül a jelentésréteg nélkül a nyelv “szinte a használhatatlanságig bőbeszédű” lenne. De a lyukak által megvezethetőek is vagyunk.

Ennek egyik leggyakoribb formája, amikor egy kérdésre egy ténnyel válaszolnak, ami igaz ugyan, azonban nem válaszolja meg a kérdést. Ez a taktika jól kihasználja a hallgatóság késztetését a pragmatikus jelentésbővítésre. Augusztusban már írtam egy helyzetről, amiben egy bajban lévő orvosi diagnosztikai műszereket gyártó cég, a Theranos beszédet tartott egy tudományos értekezleten. A beszéd után valaki megkérdezte, hogy van-e arra bizonyíték, hogy ha egészséges embereket több vérvételes vizsgálatnak vetnek alá, az jobb egészséget eredményez. A szóvivő erre így válaszolt: “A nem diagnosztizált diabéteszes esetek száma 9 millió.” Amit mondott, az igaz, de olyasmire utalt vele, ami valószínűleg nem igaz: A beszéd után a szakértők azt mondták, a cég nem rendelkezik, és a jövőben sem számol jobb vagy olcsóbb diabétesz-tesztekkel.

Kehler egy hasonló trükkre mutat rá egy híressé vált hamistanúzás-ügyben a Bronston kontra Egyesült Államok per során. Az alperes Samuel Bronstont megkérdezték, hogy rendelkezett-e svájci bankszámlával. Erre azt válaszolta, hogy a cége rendelkezett. Néhányan erre azt gondolnák, hogy ez az állítás azt vonja maga után, hogy neki személy szerint nem volt svájci bankszámlája, pedig a valóságban neki is volt.

A reklámok ugyanezzel a módszerrel dolgoznak. Ha az emberek azt hallják, hogy egy étrendkiegészítőben kétszer annyi vas van, mint a konkurenciáéban, akkor azt feltételezhetik, hogy a több vas jó dolog. Máskülönben miért mondanák ezt? És ez csak egy a rengeteg példa közül.

Ne feledjük, a politikai vita is egyfajta reklám. A jelöltek el akarják adni nekünk magukat. A nézőknek az a dolga, hogy megkérdőjelezzenek mindent, ami elhangzik, és mindent, ami nem hangzik el.

Megjelent: 2016. szeptember 26.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Politika, Tudomány

Címkék:, , , , ,

1 hozzászólás

Visszakövetés

  1. Érdekesség – karinaingridmayer
%d blogger ezt kedveli: