Higgadt közöny: New York ésszerű válasza a terrorra

amerikaillusztráció: máshol.net

Adam Gopnik – The New Yorker

A new yorkiak reakcióját a hétvégi robbantásokra nem csak a hősiesség és a bátorság jellemezte, hanem valami még sokkal jobb is: a higgadt közöny.

A hétvégi robbantások Chelseában és New Jerseyben rémisztőek, de egyben mégis inspirálóak voltak. Nyilvánvalóan rémisztőek, hiszen mindegyikünknek eszébe juttatták, hogy a modern technológiáknak köszönhető információterjedés következtében soha nem tudhatjuk magunkat teljesen biztonságban a terrorizmus fenyegetésétől. Függetlenül attól, hogy a feltételezett merénylő közvetlen (vagy, ahogy manapság a leggyakoribb: közvetett) kapcsolatban állt-e az Iszlám Állammal vagy más külföldi terrorszervezetekkel, tény, hogy mostanra bárki építhet bombát, hiszen az ehhez szükséges információk szinte mindenki számára elérhetők. Így aztán lehetetlen teljes védettséget élvezni a terrorizmussal szemben, különösen egy nyílt, vagy nyíltságra törekvő társadalomban. A new yorki rendőrség ügyessége és nyilvánvaló hatékonysága ellenére – melynek köszönhetően a városban a terrorista támadások 9/11 óta sokkal ritkábbak, mint amitől azokban a páni félelemmel teljes napokban tartottunk – nincs olyan, hogy zéró kockázat. Lesznek még robbantások, és lesznek még merénylők.

Ami viszont inspiráló, az az, hogy a fenti tény ellenére a new yorkiak reakcióját nem csak egyszerűen a “hősies”, vagy “bátor”, vagy egyéb ezekhez hasonló jelzőkkel illethetjük, amelyekkel, néha ellenszenves módon, oly előszeretettel gratulálunk magunknak. Valami még sokkal jobb jellemezte: egyszerű, hűvös, unalmas közöny. Úgy tűnik, a new yorkiak, egy nehéz évtizeddel a hátuk mögött, végre megtanulták a matematikai valószínűség bölcsességével felvértezve, a helyén kezelni azt a kockázatot, amit a terrorizmus jelent.

A kockázat soha nem egyenlő nullával. Mégis, az elgondolás – ami még mindig tabunak számít, különösen a pánikot non-stop fenntartó tévécsatornákon – az, hogy a terror által jelentett kockázat mégis olyan közel marad ehhez az értékhez, amennyire csak remélhetjük ebben a sorsszerű világban. A kockázat, amit azzal vállalunk, hogy beülünk egy autóba, vagy hogy megházasodunk (ha azt vesszük, milyen gyakran ölik meg egymást házastársak), vagy egyszerűen csak kilépünk az ajtón, sokkal magasabb, mint az a kockázat, amit a terrorizmus jelent. A The Economist-ban nemrég megjelent igen hasznos statisztikai összegzés szerint annak a valószínűsége, hogy egy amerikai terrorista támadásban haljon meg 9/11 és 2013 között, egy az ötvenhatmillióhoz volt, hozzátéve, hogy “Annak a valószínűsége, hogy közönséges gyilkosság áldozatává válik, 1 a 20 000-hez. A közúti balesetek háromszor ekkora kockázatot jelentenek.” Obama elnök is többször utalt erre, de az emberek nem ezt akarják hallani, és a valószínűség matematikai bölcsességét a kockázattal szembeni közönnyel egyenlő a szemükben.

Felmerül a kérdés, hogy miért rettegünk ilyen magas szinten egy alacsony valószínűséggel bekövetező dologtól. Miért olyan egyszerű pánikot kelteni? Ennek egyik oka, hogy bizonyos politikai mozgalmak és politikusok, Donald Trumppal az élen, mindebből hasznot húznak. Akár gyávaságból, akár cinizmusból teszi, mindenképpen profitál belőle. Az emberek minél jobban félnek, annál valószínűbb, hogy egy “erős ember”-hez fordulnak védelemért. Ez egy ősrégi receptúra, ami a kétszínűségen alapul és minden esetben csalódást okoz.

A másik ok még az előzőnél is ármányosabb, egyben érdekesebb is. Az ember öröktől fogva hajlamos túlbecsülni a veszteséget, illetve túlzóan nyilatkozni róla; és alábecsülni a nyereséget, illetve túl szerényen nyilatkozni róla. Erre a tényre világított rá többek között a Nobel-díjas közgazdász Daniel Kahneman. A veszteség nagyobbnak tűnik a láthatáron, mint a nyereség. Annyira irtózunk tőle, hogy emiatt gyakran ügyetlenül becsüljük meg a mindennapi életben előforduló kockázatokat. Sokkal több figyelmet fordítunk a távoli veszélyekre, mint a közvetlen környezetünk biztonságára. Egyetlen terroresemény pánikot kelt, és a terror hiányától sem nyugszunk meg.

A rossz hír mindig nagyobb port kavar, mint a jó hír. Ez mindig így lesz. Ezért kap a terrorizmus több műsoridőt a tévében, mint a folyamatos normalitás, ami körülveszi. Ez emberi tulajdonság, vagy ha úgy tetszik, pszichológiai tény. De mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne rajta változtatni. Ez nem egy börtön, ahova az emberi psziché bezárt minket. Egy kis bölcsességgel ki lehet törni belőle. És a jó hír az, hogy a legtöbb new yorkinak ez mostanra már sikerült. A hétvégén tapasztalt hidegvér nem az emberek bátorságából fakadt, hanem a józan paraszti eszükből. A valódi kockázatok és a valódi károk kiszámításából, és annak tudásából, hogy mi az ára annak, ha átadjuk magukat a félelemnek és a pániknak. Ez a józan gondolkodásmód viszi előre az embereket abban, hogy arra menjenek, amerre nekik tetszik, fütyülve arra, hogy egyesek szerint mennyire kellene félniük.

Megjelent: 2016. szeptember 20.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Politika, Tudomány

Címkék:, , ,

%d blogger ezt kedveli: