Kolumbia, mint mérföldkő a világbéke felé vezető úton

columbia.jpgillusztráció: máshol.net

Steven Pinker, Juan Manuel Santos – The New York Times

A kolumbiai kormány és a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (FARC) között a héten bejelentett békeszerződés többet jelent, mint egy háború végét. Az esemény mérföldkő az amerikai kontinens és a világ békéje felé vezető úton.

A kolumbiai állam és a FARC között 52 éve húzódó háború a legrégebbi, egyben egyetlen fegyveres konfliktus volt a nyugati féltekén, ami még a hidegháborús időkben kezdődött. Az Alaszkától a Tűzföldig fekvő területen nincsen többé háború. A háborút a szó klasszikus értelmében értjük, tehát mint az irányításért vagy területért, legalább egy nemzeti hadsereg részvételével zajló erőszakos konfliktust. Bár a drogokhoz köthető erőszakszervezetek tevékenysége Dél-Amerikában nem szűnt meg, a politikai fegyveres konfliktus megszűnése egy egész féltekén így is említésre érdemes esemény.

Elég pár évtizedet visszamenni az időben ahhoz, hogy lássuk, milyen jelentőségteljes változás ez. Guatemalában, El Salvadorban és Peruban, ahogy Kolumbiában is, a baloldali fegyveres erők harcai az amerikaiak által támogatott kormányok ellen százezrek életébe kerültek. Nicaraguában fordított volt a helyzet: ott az amerikaiak által támogatott forradalmárok próbálták megdönteni a baloldali kormányt. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió háttértámogatása csak tovább szította ezeket a háborúkat. Az argentínai “piszkos háború” a bal- és a jobboldal összecsapásából pattant ki, és több tízezer áldozatot követelt.

Ebben az időszakban egyáltalán nem ment ritkaságszámba az országok közötti háborús konfliktus. Az 1980-as években az Egyesült Államok megszállta Panamát és Grenadát, hogy kormányaikat megdöntse. 1982-ben Nagy-Britannia és Argentina között a Falkland-szigetekért folyt háború. Ecuador és Peru a vitatott közös határaikon csetepatéztak egymással,  az El Salvador és Honduras között régóta fortyogó vita pedig 1969-ben eszkalálódott háborúvá, mikor is a két ország igen feszült futballmeccsen állt ki egymás ellen.

A régiót továbbá gyakran fegyveres puccsisták és junták uralták. 1981-ben többek között a következő országok álltak diktatorikus vagy katonai irányítás alatt: Guatemala, El Salvador, Honduras, Panama, Suriname, Brazília, Bolívia, Paraguay, Chile, Uruguay és Argentína.

Ma az amerikai kontinensen nincsen katonai állam. Egyetlen ország sem áll hadban egy másikkal. És egyetlen kormány sem harcol jelentősebb lázadók ellen.

Ezzel az amerikai kontinens más világrégiók nyomdokait követi. Nyugat-Európa véres háborús századait, melyek a két világháborúban csúcsosodtak ki, hét évtizednyi béke követte. Az utolsó katonai kormányok – Görögország, Spanyolország, Portugália – helyére a hetvenes években lépett demokratikus vezetés. Kelet-Ázsiában a huszadik század közepén dúló háborúk – Japán hódításai, a kínai polgárháború és Vietnám – milliók életébe kerültek. Mégis, a komoly politikai viták ellenére, Kelet- és Délkelet-Ázsia ma szinte teljesen háborúmentes övezetnek tekinthető.

Ma a világban zajló háborúk szinte kizárólag a Nigériától Pakisztánig terjedő zónára szorítkoznak, mely területen a világ népességének mindössze egyhatoda él. Míg sokan beszélnek előszeretettel arról, hogy “az egész világ háborúban áll”, a valóság ezzel szemben az, hogy világban, amelyben ma élünk, hat emberből öt fegyveres konfliktustól mentes területen él.

Mostantól Latin-Amerika is ennek a csoportnak a része. Természetesen mindez nem jogosít fel minket arra, hogy az emberiség egyhatodát érintő szörnyű erőszakról ne vegyünk tudomást. Éppen ellenkezőleg,  a haladás útjának kijelölésével pontosabban összpontosíthatunk a háború által sújtott területekre. A békére irányuló erőfeszítéseinket ezeken a területeken megerősíthetik és alátámaszthatják az amerikai kontinenséhez hasonló példák. A háború definícióját át kell alakítani a “a vitás ügyek rendezésének meggyőző módjá”-ról a “ritka, kis hatókörű, az elfogadott normákon kívül eső” valamire.

A “békeviselés” legalább olyan nehéz lehet, mint a hadviselés, és Kolumbiára nem elhanyagolható mértékű kihívások várnak. Az egyezményt népszavazással kell ratifikálni, a foganatosítása értelmében a lázadóknak le kell tenniük a fegyvert, visszalépniük a drogkereskedelemből és alávetniük magukat az átmeneti igazságszolgáltatásnak. Az egyezmény egyelőre nem érint egy kisebb lázadó csoportot, az ún. Nemzeti Felszabadulás Seregét, bár a tárgyalások folyamatban vannak. Invesztálni kell a vidék közigazgatásába és infrastruktúrájába, hogy az erőszakot, a szegénységet és a korrupciót kordában tartsák.

A konfliktusból kilábaló társadalmak mindig törékenyek, nagy a visszaesés kockázata. Csak folyamatos erőfeszítések, támogatás, és éberség árán szilárdítható meg a most kivívott győzelem.

De mivel idáig eljutottunk, tovább is léphetünk. Ahol a háború véget ért, ott a vérengzés egyéb formáit, pl. az erőszakszervezeteket kell megállítani. (Mindössze 25 év alatt egyébként Kolumbia a hírhedten magas gyilkossági rátáját 60 százalékkal csökkentette). Mivel az amerikai kontinens sikeresen továbblépett a háborús időszakon, most már tudjuk, hogy ez a világ legmakacsabban erőszakos régióiban sem lehetetlen.

A béke felé vezető fejlődés útja lassú és bizonytalan, de hajtja az elszántság, a találékonyság, milliók akarata, és a felismerés, hogy a béke nem utópisztikus álom, hanem egy elérhető cél.

Megjelent: 2016. augusztus 26.

Eredeti cikk



Kategóriák:Amerika, Politika

Címkék:, ,

%d blogger ezt kedveli: